SZIPORKA FÉNY
2012 október

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Kezdődhet-e a fényről szóló versantológia ennél bensőségesebb, komolyabb hangon? Ez a kötetindító odahajlás hatalmas felelősséget ró a szerkesztőkre: mi az, amit el akarunk mondani, meg akarunk mutatni, ki akarunk emelni? Mi a fény? Hajnali derengés, déli napsütés, hold és csillagok, árnyék és szivárvány, fotó és délibáb, a gondolat világossága és az ember metafizikai sóvárgása – hogyan foghatnánk össze mindezt egyetlen kötetben? A magyar költészet és festészet fénnyel és sötétséggel teli, hatalmas tömegéből miért éppen ezek a versek és képek kerüljenek a könyvbe?
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? A Liget korábbi, hasonló antológiái, a Verses öröknaptár és a Vigyél át, révészem szerkesztési elvét követve a kötet alkotói most is a saját ízlésükre, verseszményükre hagyatkoztak, amikor a már nem élő magyar költők és festők műveiből válogattak. Jól ismert művek és elfeledett vagy ritkán idézett versek sorakoznak egymás mellett a hajnaltól hajnalig ívelő szerkezetben, és most, hogy a kötet kész, az előszó írására készülődve szájtátva álltam, mert olyan gazdag és változatos, gyönyörűséges és szomorú, lírai és mulatságos lett a gyűjtemény, amilyen sokszínű maga a fény. A hajnal, reggel, délelőtt, dél, délután, alkony, este, éjszaka és ismét hajnal időbeli rendjébe ágyazódnak a fényhez vagy hiányához kapcsolható témák, a villámlás, a fénykép vagy a vakság. A festmények ezúttal sem egyszerű illusztrációként szolgálnak: fényt sugároznak és árnyékot vetnek a versekre és szövegekre, hogy kép és szó kölcsönhatása átszínezze, más megvilágításba helyezze a műveket.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, de a kötet jegyzeteit, a költők, írók, irodalomtudósok értő és személyes sorait olvasva mégis úgy érzem, a hol alattomosan hömpölygő, hol nyíltan áradó szellemi és lelki sötétséggel birkózva ez a könyv mégis fénycsóvaként lobban fel, reményt és hitet ad, hogy még mindig érdemes összekapaszkodni, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
A fent idézett Hajnali részegség és a Thomas Mann üdvözlése az antológia szikrázó fénypontjai közé tartozik, most mégis a kötetet záró Szikrafény, Rába György versének utolsó soraiba fogódzom, s a többi alkotóval együtt kérdezem és remélem:
tudtam-e üzenni
akár csak egy sziporka
fényt a kaptatóra