SZÉP ERNŐ VERSÉRŐL

Tiszapart

Űl egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott űl füst nélkűl pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.
Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is beletette,
A halászt is leűltette.

Énekelni lehetne, halkan dúdolgatni, mint a sokban hasonló, ebben a kötetben^[1] is szereplő Sötét lesz a Duna háta című verset. Ugyanaz az egyszerű, négyszer négy soros szerkezet, az indító kép is hétköznapinak tűnik, de a legsötétebb rettenetet rejti. Itt már nemcsak a folyó áll meg, hanem maga a világ, mert az Isten megfeledkezett róla: elbóbiskolt az öreg, és kiejtette fáradt kezéből a játékgolyóbist. A kimerevített pillanatban Csipkerózsika-álomba merül a természet, a lefelé meg fölfelé nyújtózkodó függőlegeseket, a kutat, kazlat, fát vízszintesen megmerevedett vonalak keresztezik, a mozdulatlan víz és ég. A kockás csendben szinte tapintható a szegénység reménytelensége, a megváltásra várás hiábavalósága: a pipában nincsen dohány, a hálóban nincsen hal – és nincsen, aki az örök létállapotot megváltoztathatná. Beleszorultunk a ragacsos kulimászként fojtogató, moccanatlan csendbe, ott ülünk a szegény halásszal együtt, és nem jön a varázslatos aranyhal sem, hogy legalább egyetlen kívánságunkat teljesítse. A Póklábak megint leszállnak hátborzongatóan finom utalás: nem először történik meg mindez, az idő körbeforog: „szegények mindenkor vannak veletek”, mondta Jézus, és az elernyedő póklábak a könyv fölé hajló arcunkhoz érnek.

1. A VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM című antológiába készült jegyzet ↑
   

   kép | Csontváry Kosztka Tivadar | Öreg halász