SZÉKELY MAGDA VERSÉRŐL

AZ ARC

Harmincon túl az arc
Elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
javíthatatlanul.

Hiába, ha a tettetés
tökéletes.
A gyalázat az arcot
szétrágja, mint a szesz.

Minden elvétett indulat
belehasít.
Jelzi a hús a jellem
földcsuszamlásait.

Kivési, meglazítja
a réseket.
Kicsap a szenny az arcok
töltései felett.

Az elhagyott vonásokat
fölveri a vadon.
Harmincon túl az arcon
nincs hatalom.

„Mire az ember összeiszik magának egy jó arcot, elfelejti a szöveget”, panaszolta az ismert színész, aki a botoxtól lemerevedett, ránctalan sztároktól eltérően még kifejezőeszközként használta arcát. Székely Magda szerint szeszre sincs szükség, maga az élet formálja vonásainkat: mint jeges gleccser a sziklát, kérlelhetetlenül vési napra nap. De miért éppen harmincon túl? Talán mert addigra végképp elvész a gyerekkor üdesége, elvész az ártatlanság, addigra már minden fontos megtörténik, eldől, hogy jó vagy rossz utat járunk. Nem, ez így túl egyszerű. Nem tudok szabadulni a most már bizonyíthatatlan gyanútól, hogy ez a vers nem általában szól az arc átalakulásáról, hanem konkrét, pontos megfigyelés eredménye. A természeti katasztrófák sújtotta tájhoz hasonlítja, s olyan részletességgel írja le, amit csak hosszas, elmélyült vizsgálódással fedez fel az ember: nicsak, mennyi vizenyős duzzanat, szakadékszerű ránc, megpattanó hajszálér, vulkánná tágult pórus alkotja ezt a tájat! Ilyen részleteket csak egy módon figyelhetünk meg: a tükörben.

kép | Leonardo rajza