Horgas Judit

SINKA ISTVÁN VERSÉRŐL

2011 március

SINKA ISTVÁN VERSÉRŐL

MÓZES VÍZ UTÁN KESEREG

Nincs víz a pusztában s elalél a bárány,
a gyermek, a gida,
s szénné szárad a fű,
a madár nem dalol,
és alig tud megállani lábán
a szamárcsikó. S bús szolgád, Uram, én is
az értelmen túl, valahol
a káprázat határán
bolyongok az ős-csillagok között,
ahol a nagy víziók lobognak;
elhoztam elibéd, hogy szenteld meg a pálcám,
s egész életemet, mi, tudod: láng és álom.
Mutass vizet, hova a vadkecske inni jár
e kövek között, itt e rózsaszín világon.

Már este jő, ím, s a tenger
tükreiben ragyog
nagy képe:
kárminszín és arany közé elkeverve lila.
S tüzes kígyó sziszeg: a szél; nem eső illata
száll, nem forrás peng, nem víz csobog,
csak könnyeim ömlenek le orcám árkaiba.

„Vagyok, aki vagyok”, mondta Isten a bizonytalankodó Mózesnek, és elküldte, hogy kimenekítse népét Egyiptomból.

A kiválasztott, aki nevét is onnan kapta, hogy „a vízből húzták ki”, engedelmeskedett, és megszentelt pálcájával szétválasztotta a tengert, vizet fakasztott, legyőzte Amálek nemzetségét – tette, amit tennie rendeltetett. De mit tehet, akinek pálcáján nem ül isteni áldás? A bihari ridegpásztor családban nevelkedett költő, aki maga is volt bojtár, majd juhász, ismerte a víz utáni türelmetlen vágyakozást, a kínzó szomjúságot, a délibábos képzelődést, az állatok és emberek kesergését, a népét vezető pásztor terhét.

„És zúgolódék a nép Mózes ellen és monda: Miért hoztál ki minket Égyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?” Lánggal és álommal teli életét kínálja hát áldozatul a szörnyű Úrnak, de a varázslatos színekben felragyogó látomás kigúnyolja az enyhületért imádkozót: sós könnyekkel tölti meg az itatót.

kép | Edward Poynter: Mózes Jetró juhait őrzi, Tate Gallery
A VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM című antológiából