RÁBA GYÖRGY VERSÉRŐL
2012 május
LENNÉL CSAK LÁBNYOMOM
Árnyékom leszel ezt ígérted
rémülten tiltakoztam
se hűbérúr se foglár
egyik cím poszt sincs ínyemre
a látszattal ellentétes amúgy is
a rangrend pórázra az élőt
árnyéka fűzi
s én a lázadás napjait szerettem
ki ádázódhat éjszakái ellen
érintetlen skalpomat rejtegetve
kiszökdöstem irhámból
legyen beíratlan munkakönyv
máris mai napom
új útitárs kockadobás reménye
s te megkettőzés robotjára fognál
légy inkább lábnyomom
pár centi história
tetteim tanújele
múlt időben
A szerelmes fogadkozás közhelyét kigúnyoló költő szellemes bravúrral úgy oszlatná szét az árnyékból font pórázt, hogy az idősíkokat eltolva még szorosabb függőséget alakít ki. Az egyidejűséget, és ezzel egyenrangúságot jelképező árnyék helyett a múlt időt, azaz alárendeltséget kifejező lábnyomra vágyik: nem társra, csupán hódolóra. Szabó Lőrincet idézi ez az önmagába vakult ridegség: „Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom” (Semmiért Egészen) és Ady gőgjét „Általam vagy, mert meg én láttalak” (Elbocsátó, szép üzenet). A költői én a szabadság nevében utasítja vissza a kispolgári kötöttséget, a bőréből is kibújik (kiszökdöstem irhámból), hogy szabaduljon az előre megrajzolt keretekből, az árnyékvetés robotjától- a hiúság azonban mindennél erősebb. A másik ember engedelmes, tehetetlen és jelentéktelenül kicsi, pár centi múlttá redukálásával a lázadó önnön szabadságát is feladja, hűbérúr lesz és foglár. A vers olvasója elgondolkodhat, ő kire vágyik inkább: mindig változó, tünékeny árnyékra, aki vele együtt hal meg vagy moccanatlan, gazdáját túlélő lábnyomra.