PALASOVSZKY ÖDÖN VERSÉRŐL
2012 május
BALLAG A SZOMORÚSÁG
Megy-megy a szomorúság,
Leszegi a fejét,
Se lát, se hall.
A lepkék türkiz rajzát se látja,
A madarak piros torkát se hallja,
Lábbal tapodja a fénnyeli fényeket.
Milyen kócos,
Milyen egyedül van,
A nyakkendője sincsen megkötve,
Megy-mendegél.
Átszeli a holdnak teli éjét,
Átszeli a gyöngyház reggeleket,
Faleveleket sodor magával,
A nyár kalandjai lemaradnak.
És nekem fáj a szívem.
Sorsom köpönyegében ballag a szomorúság
Őszi, ködös tájak vonulnak,
Kertek dehogyis ölelik meg egymást.
Sodorja falevél sorsomat,
Krókuszok nem mernek kivirulni.
Fáj a szívem.
Így csörgedez,
Így ballag.
Így hömpölyög a könnyű időben,
Így bandukol a szomorúság.
És akkor jössz te a hegy felől,
Virágos ruhában jössz a réten –
És akkor megtorpan a szomorúság.
Hát te veled mi van –
Mondod neki –
Mit lógatod azt a szép fejedet?
És megcirógatod a szomorúságot.
Akkor megtorpan a szomorúság,
A lángoló delek lángra gyúlnak,
Mosolyra derül a szomorúság
És szertefoszlik egy mosolyban.
Zölden zöldellenek a rétek
És a krókuszok kivirulnak.
Nem fáj már a szívem.
A szomorúság szürke ruhás alak, túlságosan hosszúra nőtt lábbal lépeget át az élet színein, árnyékot vetve a türkiz rajzolatú lepkékre és a piros torkú madarakra. Eltakarja a napot a sárga-lila krókuszok elől, nem mernek kivirulni, az árnyék lassan őszi köddé sűrűsödik, és a hidegben sorsom köpönyege is súlyos, nehéz, hiszen a szomorúság öltötte magára. Mert én magam vagyok a szomorúság, a kócos, fájó szívű költő, aki annyi átéléssel tudja sajnálni önmagát, olyan bájosan csörgedez, ballag, hömpölyög, bandukol, hogy az ember szinte kedvet kap egy kis jóféle szomorúsághoz. A mozgásművészettel is magas színvonalon foglalkozó Palasovszky dramatizált mozgóképekben ábrázol: a költői és folyamatosan megy-mendegél, mint a legkisebb királyfi, akinek hatalmas ellenséggel kell megvívnia. És akkor jössz te. A versfilmet néző olvasó tekintete elkanyarodik a szürke ruhástól: az újabb szereplő magán visel minden színt, a lepke türkizét, a madár pirosát, a ruhája virágos, a lénye tündéri – ezt bizonyítja, hogy láttára megtorpan a szomorúság, megtorpan a vers. Lélegzetvételnyi szünet. A fellengzős szívfájdalmat a köznapian pajkos kérdés egy-kettőre elkergeti, s a mosolyban pillanatok alatt szertefoszlik a szomorúság, mint felvilágló napfényben a köd.