„NINCSENEK EGYÉRTELMŰ OKOK”

– Dr. Tongue-Tóásó Éva (71) jogász, a Nemzetközi Alkohol és Addikciós Tanács nyugdíjas igazgatója. Miért érdeklődik egy jogász az alkoholizmus problémája iránt?

– Már egyetemi tanulmányaim során foglalkoztam az alkoholizmus és a bűnözés kapcsolatával, különösen az alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett cselekmény és a büntetőjogi beszámíthatóság viszonylatában. A diploma megszerzése után a Telefongyárnál helyezkedtem el helyettes jogtanácsosként, de mint önkéntes már az egyetem alatt dolgoztam a Magyar Nők Országos Tanácsának jogi bizottságában. Különböző szociális problémák megoldásával foglalkoztunk, ingyenes tanácsadást tartottunk.

– Csak nők igényelhették ezt a segítséget?

– Mindig azon az állásponton voltam, hogy a férfiaknak is kell egy kis egyenjogúság, és ha néha betévedt hozzánk egy-kettő, nem utasítottuk el. Munkánk során a különféle peres ügyek fokozatosan háttérbe szorultak, egyre több nő és férfi fordult hozzánk házassági problémákkal. Mind gyakrabban hallottuk, hogy az alkohol okoz problémát a családban. 1960 szeptemberétől, amikor a tizedik hasonló ügy került elém – hozzá kell tennem, hogy a tanácsadáson hetente egy délután hárman-négyen dolgoztunk, tehát ha nálam előfordult tíz eset, akkor valószínűleg a kollégáimnál is –, naplót vezettem az esetekről, és a munkatársaimmal összevetettük a tapasztalatainkat. Mindannyian egyetértettünk, hogy az ital okozta családi problémák száma egyre emelkedik, így fokozatosan átalakultunk családi tanácsadóvá. Bekapcsolódott a munkánkba egy pszichológus is, és 60 szeptemberétől 61 májusáig figyelemmel követtük, mi okozza a családok széthullását. Körülbelül százhúsz emberrel foglalkoztam ez idő alatt, és közülük mintegy nyolcvan az alkoholt említette elsődleges problémaként, ami sokféleképpen jelentkezett: legtöbbször a férj vagy maga a tanácsot kérő asszony volt alkoholista, de az is előfordult, hogy a fiatal házasok együtt éltek a szülőkkel, és az após vagy az anyós ivott.

– Új társadalmi jelenség volt az alkoholizmus a hatvanas évek elején?

– Nem tudom, én zöldfülűként csak akkor figyeltem fel rá. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy olyan társadalomban éltünk, ahol elméletileg mindenki tökéletes volt, és problémák nem léteztek. Az ingyenes jogi tanácsadásra szoruló emberek ráadásul rossz anyagi helyzetben éltek, különben ügyvédhez fordultak volna. Ugyanakkor a villamosokat díszítő plakátokon azt hirdették: „igyál sört, a sör folyékony kenyér”. A munkatársaimmal felkerestük a Nőtanács főtitkárát. hogy valamiféle alkohol politika kialakítását kezdeményezzük, például az alkohol problémákkal küzdők orvosi segítséget kaphassanak, és egy kilencéves gyerek ne vásárolhasson alkoholt, még akkor sem, ha a szüleinek veszi. Hosszú viták után eljutottunk oda, hogy 61 végén a Vöröskereszt égisze alatt megalakult az Országos Alkoholizmus Elleni Bizottság, amely kormányközi és társadalmi szervek képviselőiből tevődött össze, mint például a KISZ, a Nőtanács, a Vöröskereszt, az egészségügy, a pénzügy, a közművelés, az igazságügy, a rendőrség képviselői, körülbelül tizenöt fő. Az első nagy lépés a bizottság létrehozása volt, a második, amikor 1962-ben a kormány egy meglehetősen átfogó törvényerejű rendeletet hozott, amelyben többek között szabályozták a kényszergyógykezelést, és hogy mikor és kinek lehet alkoholt kiszolgálni. A bizottság felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Alkoholizmus Elleni Irodával is. Az Iroda igazgatója ellátogatott Magyarországra 61 májusában, hogy a magyar orvosokkal és pszichiáterekkel már jól működő kapcsolatait felelevenítse. Akkor fedeztük fel, hogy itthon már megalakult a Gyógyult Alkoholisták Klubja.

– Ez a klub a bizottságtól függetlenül alakult?

– Igen, egy békéscsabai szűcsmester, Zahorán Mátyás, maga is gyógyult alkoholista kezdeményezte az alapítást, egy gyulai pszichiáter, Dr. Sooky András támogatásával. az Alcoholic Anonymous (AA) mintájára, azzal a különbséggel. hogy az AA tagjai vallásos hitre alapozzák a gyógyuláshoz vezető tizenkét lépcsőfokot, a Gyógyult Alkoholisták Klubjában pedig ezeket az elveket átdolgozták a rendszer akkori követelményeinek megfelelően. Egyike volt a legelső spontán civil szervezeteknek, később pedig országos méretű mozgalommá nőtte ki magát. Még ma is létezik, bár nem tudom, most mire építik a filozófiájukat. 62-ben a nemzetközi kapcsolatok révén meghívtak egy varsói konferenciára, ahol a szocialista országok alkoholizmussal kapcsolatos jogi álláspontjait összehasonlító előadást tartottam.

– Ekkor még a Nőszövetség képviseletében vett részt a konferencián?

– Igen, de röviddel ezután férjhez mentem a Nemzetközi Alkoholizmus Elleni Iroda igazgatójához, Tongue Archerhez, és 63 január elsején csatlakoztam Svájcban élő férjemhez. Praktikus okok miatt felvettem férjem angol állampolgárságát is, mert így könnyebben utazhattam. Nem volt könnyű beilleszkedni egy új és számomra teljesen ismeretlen környezetbe. 1968-ban kineveztek az iroda igazgatóhelyettesévé, amelynek közben a neve is megváltozott, International Council on Alcohol and Addictions (Nemzetközi Alkohol és Addikciós Tanács) lett. Ezen a poszton dolgoztam 90-ig, akkor a férjem után én lettem az igazgató 2000-ig. A hatvanas években a szervezet kiterjesztette a nemzetközi prevenciós és rehabilitációs programot a drogbetegekre is, és 69-től sokkal többet foglalkoztam a kábítószer kérdésével, mint az alkohollal, bár a kettő nem választható szét.

– A szervezet más addikciókat is vizsgál?

– A kilencvenes évek elején alakítottunk egy szekciót, amely a dohányzással foglalkozott. Nekem ugyan a mai napig személyes meggyőződésem, hogy a dohány-függés más kategória, mint a kábítószerfüggés vagy az alkoholizmus. Lehet. hogy mentálisan hasonló, de még nem láttam senkit, aki cigaretta hiányában agyonverte volna a családját. Nem vitatom, hogy a tüdőrák a dohányzás és nem az alkohol hatására alakulhat ki, de ez másként káros a környezetre. A kilencvenes évek közepén figyeltünk fel a játékszenvedélyre, amelynek ugyan nincsenek fiziológiailag mérhető orvosi hatásai, de gazdaságilag és szociálisan rendkívül kártékony lehet az egyénre és a családra. Sajnos, már nem volt elég időm kellően megalapozni a munkát ezen a területen; nem tudom, hogy a távozásom óta meddig jutottak a munkatársaim. A számítógép-függőséggel nem foglalkoztunk, bár indokolt lett volna, de felmerült a kérdés, hol húzzuk meg a határt, hiszen például a túlevés vagy a csokoládéfogyasztás is függőséggé válhat, mint oly sok minden más.

– Milyen konkrét programokat dolgozott ki a szervezet?

– A legelső lépés a területen működő szakemberek összehozása volt. Orvosokat, szociológusokat, pszichológusokat, közgazdászokat, sőt az alkoholipar képviselőit hívtuk meg különféle konferenciákra, ahol mindenki meghallgathatta a másikat, és felhasználhatta a jól működő ötleteket. Ilyen volt például a kijózanító állomások rendszere, amely a hatvanas évek végén az összes szocialista országban működött. Bevitték a részeg dolgozót egy állomásra, hagyták, hogy kialudja magát, kifizettettek vele valamennyi pénzt, és másnap józanul hazaengedték.

– Semmilyen kezelést nem kapott?

– Egy idő után kissé módosult a rendszer: ha bizonyos időn belül többször visszakerült valaki, megpróbálták rábírni, hogy menjen el gyógykezelésre. Magyarországon arra is lehetőség nyílt, hogy kényszergyógykezelésre küldjék a beteget.

– Ez mit jelentett?

– Kényszerítették, hogy bemenjen egy gyógykezelő intézetbe, ahol kijózanították, majd hat, nyolc vagy tíz hónapon át munkaterápiával, pszichoterápiával próbálták újra talpra állítani.

– Ehhez megvoltak a megfelelő jogi eszközök?

– Igen. Az utolsó ilyen intézmény Nagyfán volt, Szeged mellett, ahol az ország különböző területeiről érkezett 1000-1200 emberrel dolgoztak. A kijózanító szoba tehát nagy előrelépés volt, mert nem rendőrségi cellába dobták be a részegen összeszedett embereket. Egy amerikai professzor, dr. David J. Pittman felfigyelt az ötletre, meglátogatott néhány állomást, és Missouri államban, St. Louisban maga is létrehozott egy hasonló intézményt.

– Amerikában akkor még nem működtek ilyen állomások?

– Sőt, most sem. Amerikában, mint Angliában is, ha valakit részegen elkaptak, bevitték a rendőrségre, ott kialudta magát, fizetett némi pénzbüntetést, kiment, és hamarosan visszakerült. Ezt úgy hívták, hogy „forgóajtó szisztéma”. A kijózanító állomás ötletét tehát a népi demokráciákból vitte valaki az Egyesült Államokba, és bár nem lett belőle föderális intézmény, mégis konkrétumnak lehet mondani. Emellett szoros kapcsolatot tartottunk fenn az Egészségügyi Világszövetséggel, a WHO-val. Ők minden évben kidolgoztak néhány irányelvet a függőség kezelésével kapcsolatban, és ezeket mi továbbítottuk a szakemberek felé. A WHO munkájához szakértőként is rendszeresen hozzájárultunk.

– Akkor már Európa-szerte elfogadott szakiránynak számított az addiktológia?

– Nem, leginkább a pszichiáterek vagy az általános orvosok és belgyógyászok foglalkoztak a kérdéssel. Személy szerint nem kedvelem az „addiktológus” szót, mert elcsúfítjuk vele a magyar nyelvet, de én se tudok jobbat. Az addiktológia viszonylag új megközelítésnek számít. Magyarországon is csak körülbelül tíz éve létezik, és máshol sem sokkal régebben. Amerikában jelent meg először az American Society of Addiction Medicine (Amerikai Addikciógyógyászati Társaság). Később megalakult az addiktológusok nemzetközi szervezete is, de ez a kilencvenes évek fejleménye.

A WHO mellett az ENSZ-szel is közeli kapcsolatot alakítottunk ki. 1972 óta konzultatív státusunk van az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsával (ECOSOC). A hetvenes évek közepén az ENSZ Kábítószerügyi Divíziója elhatározta, hogy nemcsak a termesztés, előállítás, forgalomba hozatal szabályozását irányító jogi kérdésekkel foglalkozik, hanem egy lépéssel továbbmenve a drogfüggőkre is figyelmet fordít. Ekkor alakult egy munkacsoport, amely kidolgozta az ENSZ keresletcsökkentési irányelveit. Ebben a csoportban én képviseltem a nem kormányszervi intézmények álláspontját. Mostanában ezeket az irányelveket már más meghatározással illetik: ártalomcsökkentésnek nevezik, és ez valamivel megengedőbb, mert elfogadja, ha valaki képtelen feladni a kábítószerfüggést, és a behelyettesítés módszerét alkalmazza. Sajnos, ez meglehetősen ellentmondásos megoldás, mert sokak szerint így nem érünk el többet, mint hogy az egyik függőséget egy másikkal helyettesítjük. Úgy vélem, ha egy kemény drogot fogyasztó kábítószeres a helyettesítő terápia révén normális életet tud élni, van munkája, képes beilleszkedni a társadalomba, akkor ez nagyon fontos lépés.

– Kutatta-e a szervezet, hogy miért jut el az egyén az alkoholizmusig vagy a drogfüggésig?

– Erre az egész világon több mint száz éve keresik a választ, de nincsenek egyértelműen megragadható okok. Egy időben úgy vélték, az alkohol a nyomor szülötte, de a második világháború után átalakult a jólét szülöttévé, és senki nem tudta megmondani, miért. Rengeteg idevágó szakirodalmat olvastam, mégsem tudom, mi juttat idáig valakit. Az alkohol és a kábítószer annyiban különbözik, hogy két-három évi rendszeres alkoholfogyasztás után csak ritkán manifesztálódik a függés, míg három adag heroin után már nagyon nehéz ellenállni a negyediknek. A divat, az elhagyatottság, a jobb világ utáni vágyakozás vagy az unalom egyaránt veszélyeztetheti az egyént. A kábítószer-használat gyökeresen átalakult 67 óta, amikor a kannabisz volt a leggyakoribb drog. Az elmúlt nyolc-tíz évben rengeteg szintetikus kábítószer került forgalomba, amelyek alkohollal fogyasztva még hatásosabban alakítanak ki függőséget.

– Mikor mondható valaki kábítószerfüggőnek?

– Ez erősen függ a fogyasztó fizikumától. Az alkoholizmushoz hasonlóan van, aki két év alatt függővé válik, mások egész életükben súlyos ivók, mégsem lesz belőlük alkoholista. Nem vagyok liberális, de a marihuánával kapcsolatban elfogadom, hogy kontrollált körülmények között nem okoz komoly bajt. De a mindennapos füvezés már mérhető egészségkárosodáshoz vezet.

– Az ENSZ-szel folytatott együttműködés során az egész világra kiterjesztették a szervezet munkáját?

– 81-ben kezdtem Afrikában dolgozni, ahol azelőtt semmiféle egészségügyi vagy jogi feltétel nem volt adott ebben a témakörben. Egészen más minőségű alkoholt fogyasztottak a falusi vagy kisvárosi tömegek, mint amit mi ismerünk: a pálmabor, ez a rettenetes ital például úgy készül, hogy megcsapolják a pálmafákat, az így nyert levet tökhéjakban megerjesztik, és egy hét alatt elkészül az alkohol. A kannabisz ott vadon nő és senki nem tudja, mi az igazi kémiai tartalma, de egyes feltevések szerint sokkal erősebb hatású, mint az Európában termesztett változat. 81-től 94-ig tartottam kurzusokat Afrikában, és abban az időben ott még nem volt heroin vagy kokain. Úgy hallom, most van. Az volt a feladatunk, hogy megtanítsuk a falusi nővéreket és orvosokat a tünetek felismerésére, és hogy az adott, meglehetősen primitív egészségügyi körülmények között miként nyújthatnak valamiféle egészségügyi vagy szociális segítséget. Azok a szakemberek, akik ma az ENSZ Kábítószer részlegének alkalmazásában állnak Afrikában, nagy részben az ICM tréningkurzusain szerezték elsődleges tudásukat.

– Más földrészekre is eljutottak?

– Igen, például Közép- és Latin-Amerikába: Kolumbiába, Venezuelába, Hondurasba, Costa Ricára, de ott más nem kormányzati szervezetek már megelőztek. Mi gondosan megválasztott adaptációs folyamatokkal próbáltuk a máshol bevált modelleket bemutatni, hiszen a különböző kulturális, gazdasági és szociális környezetben más-más megoldás bizonyul hatékonynak. Ázsiában kevesebbet dolgoztunk: Thaiföld, Malájföld vagy Szingapúr tradicionálisan kábítószer fogyasztó társadalom, tehát az ottaniaknak már volt némi elképzelésük, miként akarják megakadályozni a kábítószer elterjedését.

– Magyarországon hogyan alakult az alkohol-, illetve kábítószer fogyasztás az elmúlt évtizedekben?

– A változás évéig az alkoholizmus problémája – elsősorban dr. Levendel László agilitásának köszönhetően – többé-kevésbé előtérben volt. Mérhető adat például, hogy amikor bevezették az autóvezetésnél a nulla alkoholszázalékot, csökkent az ittasság okozta közúti balesetek száma.

– Ez az intézkedés megfelel a nemzetközi joggyakorlatnak, vagy szigorúbb annál?

– Nem egységes a szabályozás: Albániában 0,1, Ausztriában vagy Finnországban 0,5 százalék engedélyezett. Kevés olyan ország van, ahol a magyar gyakorlathoz hasonlóan nulla százalék: például Örményország, Csehország vagy Románia.

– A 0,1-0,5 százalék körülbelül egy pohár sört vagy bort jelent. Sokat számít, hogy Magyarországon ennyit sem engedélyeznek az autóvezetőknek?

– A rendelkezésünkre álló adatok szerint igen.

– Mi a helyzet a kábítószerrel?

– Magyarország 1990-ig követte a volt Szovjetunió példáját, és egyszerűen letagadta, hogy létezik a probléma. Az ENSZ Kábítószerelleni Bizottsága évente ülésezik; 69 óta minden ülésén részt vettem és részt veszek a mai napig. 1990-ig úgy tűnt, mintha a Szovjetuniónak, Magyarországnak, Romániának, Csehszlovákiának nem okozna gondot a drog.

– Honnan lehetett tudni, hogy ez nem igaz?

– A nem hivatalos kapcsolatok révén. Én például már 86-ban tudtam, hogy a pomázi intézetben sok mákgubót megfejő fiatalt kezelnek. A pontos adatokat persze senki nem sejthette.

– A magyar orvosok felkészültsége milyen szintű volt?

– Ez a szakmai érdeklődésüktől függött. Az alkoholistákat gyógyító pszichiáterek többnyire tudták, miről van szó, felismerték a tüneteket. Szervezett ellátás azonban nem létezett.

– Az a fajta spontán civil szerveződés, ami az alkoholistáknál kialakult, nem jött létre?

– Nem, de nem is engedték volna. Ma persze már működnek ilyen szervezetek. Tehát ez volt a helyzet 1990-ig, sőt még tovább is, mert a rendszerváltás után nem az volt az elsőrendű probléma, hogy hány kábítószeres él Magyarországon. 1992-ben az ENSZ kábítószer-ülésén résztvevő magyar küldöttség tagjai elmondták, mennyiben változott a droghasználat, -kereslet és -kínálat helyzete Magyarországon. Körülbelül ebben az időszakban vált Magyarország tranzitországgá a kábítószer-csempészésben. Most már inkább Lengyelországon és Németországon át vezet az út, mert a magyar határőrség jól szervezett, és néhány nagyobb fogással elvették a csempészek kedvét. Ettől persze nem szűnt meg teljesen, de a Balkánt átszelő út már nem szükségszerűen érinti Magyarországot.

– Honnan hová vezet a kábítószer útja?

– Heroin esetében az úgynevezett „arany háromszögből”: Thaiföldről, Burmából, Laoszból, Vietnamból indul, aztán Bangkokból irányítják egy részét Ausztráliába, Új-Zélandba, a másik része pedig repülővel jön Európába, elsősorban Németországba, Franciaországba és Angliába, majd onnan hajóval és más módokon Amerikába. A másik út Ausztrálián keresztül Amerika nyugati partjához vezet. A kokain szinte kizárólag repülővel érkezik. Hosszú ideig kotongumiba csomagolva szállították: a futárok lenyeltek tíz-tizenöt ilyen csomagot, majd Frankfurtba, Münchenbe, Londonba érkezve természetes úton eltávozott belőlük. Ez a csempészés klasszikus korai példája volt.

– Ezzel a módszerrel a vámvizsgálatnál sem tudták kimutatni a drogot?

– A vámhatóságok és a légitársaságok gyakran együttműködtek, és ha valaki például Kolumbiából érkezett Frankfurtba, egész úton nem evett és nem ivott semmit, a repülőgép személyzete jelentette, és a kiszállásnál a vámtisztek röntgenfelvételeket készítettek, ami kimutatta a drogcsomagokat. A módszer azért is válhatott ismertté, mert előfordult egy-két haláleset, amikor a csomagok valamelyike felrobbant a futár gyomrában. Előbb-utóbb minden módszer kiderül. Előfordult, hogy virágokat küldtek Brazíliából vagy Argentínából, és azok közé rejtették a kábítószert. Valóságos tudománnyá fejlődött a drogcsempészet.

– Magyarországon elsősorban a szárazföldi forgalom jelentős?

– Igen, és amennyire tudom, nem magyarok végzik, inkább szerbek, románok, nigériaiak. Amikor sikerült némileg visszaszorítani a burmai, thaiföldi ópiumtermesztést, akkor jött az úgynevezett „ezüst félhold”: Pakisztán és India. Ez nem volt sokáig jelentős, mert az afgánok hamar átvették a piacot, és kiépítették a hálózatukat, amely Kirgizisztánon, Türkmenisztánon, Oroszországon vagy Ukrajnán át egyenesen Lengyelországba vagy Németországba vezet.

– A kilencvenes évek közepétől tehát Magyarországon is elismerték a kábítószer problémáját. Milyen lépéseket tettek a magyar hatóságok?

– Létrehoztak néhány drogambulanciát, Szegeden, Budapesten, Pécsett, és ha jól tudom, ma már majdnem minden nagyvárosban van ilyen intézmény. Működik a telefonos segélyszolgálat, és öt-hat évvel ezelőtt megalakult a Kábítószerkoordinációs Központ az Ifjúsági és Sportminisztérium keretein belül. Feladataik közé tartozik a prevenció, az együttműködés a bűnüldöző szervekkel, a rehabilitációs centrumok kiépítése. Jelenleg körülbelül nyolc-kilenc központban foglalkoznak rehabilitációval. A kormány drogpolitikáját is igyekeznek befolyásolni. Az előző kormány törvénykezésével egyáltalán nem értettem egyet, mert így az Egyesült Államok példáját követtük volna. Ott a börtönök hatvan-hetven százaléka tele van fiatal kölykökkel, akiket elkaptak öt-tíz gramm kannabisszal. A börtönben aztán megtanulják, mi mindennel lehet foglalkozni a tisztességes életen kívül. Ha mégsem így történik, akkor is priuszuk lesz egész életükben. Az Egyesült Államok meghirdette a kábítószer ellenes háborút, mint a terrorizmus ellenes háborút. Remélem, az utóbbiban valamivel eredményesebbek lesznek.

– Amerikában semmilyen kézzel fogható eredményt nem hozott a szigorúbb törvénykezés?

– Még több embert tettek szerencsétlenné, de hogy visszatartó erő lett volna, arra nincs bizonyító adatunk. Az új magyar törvénykezés életbe léptével a prevencióval és gyógykezeléssel foglalkozó szervek rákényszerülnek, hogy többet foglalkozzanak a betegekkel, és mindent megtegyenek az alkalmi fogyasztók számának csökkentéséért. A tűcsere program meghonosítása is rendkívül fontos: Hollandiában például ezzel a módszerrel mérhető arányban megállították az AIDS és a hepatitis terjedését. Ha nem is csökkentjük a kábítószer fogyasztók számát, valamelyest könnyebbé tehetjük az életüket. Minden országban alapvető kérdés, hogy valójában hány embert érint a probléma, hiszen míg azt tudjuk, hogy Magyarországon körülbelül egymillió embert veszélyeztet az alkohol, és kétszázötven-háromszázezer közülük súlyos, krónikus alkoholista, senki nem sejti, hány kábítószeres él az országban. Én körülbelül százezerre tenném a számukat, ami nagyjából megfelel az alkoholisták és a kábítószerfüggők közti átlagos nemzetközi aránynak Mivel a drog elsősorban a fiatal korosztályt fenyegeti, és Magyarországon nincsen olyan hagyománya, mint az alkoholnak, feltűnőbb, a társadalom által súlyosabban megítélt jelenség.

kép | vecteezy.com