METRONÓM
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez
Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,
mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,
s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,
hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszlandó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,
a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –
erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,
ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.
Gyötrő, rajongó szerelemről ír a költő, de a kapcsolat nem viszonzatlan: a szó, melynek mozgása egész világot teremt, közben arról is gondoskodik, hogy szeretője biztonságban tudja magát, hogy érezze, fontos élnie. Nemcsak világot, fényt és mértéket is ad, vagyis olyan élhető teret rendez be, ami a költő számára lehetővé teszi, hogy alkosson. A szót persze maga a költő mondja, írja, ez a szerelem tehát önmaga erősítése, valamiféle mantra, amibe kapaszkodni lehet – vagyis szó megint.
idegsejtek közötti szinapszisok
Úgy képzelem, az 1957-es Szárazvillám kötetben megjelent versben leírt csatajelenet nem csupán a történelmi eseményeket, az 1944–45-ös budai ostromot és az 1956-os forradalmat, hanem az alkotás során az agyban, a „nagy, gomolyos agyvelők”-ben zajló folyamatokat is lefesti. Az igék és melléknévi igenevek (csattan, vibrál, sistergő, ingázza, ráng) az idegsejtek közötti szinapszisok működését is ábrázolják, ahogy az ingerületet átadják egyik neurontól a másiknak. A szó teremtő ereje nemcsak emberek, közösségek, de idegsejtek között is új kapcsolatokat alakít ki.
Talán a szavakkal teremtés képességének köszönheti a költő, hogy jóval a tudományos bizonyosság előtt megsejtette a genetikusan öröklődő traumát: „sejt-korom óta ismerős végtelen Buda-ostrom”-ról ír, jelezve, hogy a generációk miként rejtik magukban, majd adják át az utánuk jövő nemzedéknek mindazt, amit a szó hordozhat, a szeretet és erkölcs mellett a bántást, erőszakot, rémületet is.
Vajon kinek milyen testet ölt a szó, a logosz, amely egyetlen szálon függ, „ha rángva is, de óraként” ingázik, és mint Isten a teremtés első napján, elválasztja a világosságot a sötétségtől? Én hatalmas metronóm ingájának látom, villámok csapdosta hegytetőn áll, és ahogy lassan, de kérlelhetetlenül üti a mértéket, „képzelt ütemet rovátkol / az egy-időn”, vált a nappal éjszakává, és éjszakává a nappal. Telik az élet.