Horgas Judit

METAFORÁIM KELEPCÉJE

2009 március

METAFORÁIM KELEPCÉJE
„Hej, sikerült volna csak elkapnom a természet szellemét és becsalogatnom metaforáim kelepcéjébe!
Jean Blot
Bécsy Ágnesnek

 

Anglia és Wales határán kanyarog a Wye folyó, vagy ahogy a walesiek nevezik, az Afon Gwy. Nem jártam még arra, csak a tengerpart vadromantikus vidékét ismerem, a sötét sziklákat és a nyugtalanul kavargó, hideg tengert, amelyben nem szívesen fürödtem, mert egészen más közegnek tetszett, mint az Égei- meg az Adriai-tenger. Sok évvel ezelőtt, egy érthetetlen beszédű, helybéli lovász társaságában, feltört üleppel és kétségbeesetten a kantárszárba kapaszkodva láttam meg először a Kelta-tengert, rémisztő szakadék széléről, amely a ló hátáról még mélyebbnek tűnt. Amikor Shakespeare királydrámáiban a marcona, babonás és furcsa beszédű walesi szereplők szövegét olvasom, önkéntelenül a szakadékra gondolok, és a lovászra, aki egy darabig rezzenéstelen arccal figyelte küszködésemet, hogy távol tartsam lovamat a mélytől, majd néhány tanácsot vetett oda és magamra hagyott, nem sejtve, hogy a walesi angolban éppolyan járatlan vagyok, mint a lovaglásban.

furcsán kanyargó

Fotókat és festményeket nézegetek hát a Wye vidékéről; különösen Tintern környéke érdekel, hogy elképzelhessem, milyen lehetett 1798-ban, amikor Wordsworth arra járt. A gótikus apátság romja még ma is turistalátványosság, akárcsak a 18. század végén, amikor a költő megírta Sorok a tinterni apátság fölött című versét. Az eredeti, szokatlanul hosszú cím azonban elárulja, hogy a vers helyszíne a romoktól távol esik: Néhány mérfölddel a tinterni apátság fölött alkotva, a Wye folyó partjainak ismételt meglátogatása alkalmából egy körúton, 1798. július 13-án (Composed A Few Miles Above Tintern Abbey, On Revisiting The Banks Of The Wye During A Tour, July 13, 1798). Kritikusok egymást követő nemzedékei újabb és újabb teóriákkal állnak elő, hogy a címtől eltekintve miért nincs egy árva szó sem a versben az apátság romjairól, hogy melyik szó vagy sor értelmezhető a 1536-ban szétkergetett ciszterci barátok egykori lakhelyére és egyáltalán, a vallásos hitre tett utalásként, és hogy egészen pontosan honnan tekintett körül a költő; van, aki úgy véli, a fölött szót talán alatt-ként kellene értelmezni, hiszen a jegyzeteiben Wordsworth azt írta, éppen a másik irányban, Bristol felé utazva írta a verset. Az egyik legtöbbet idézett és cáfolt kritikus meg hosszú tanulmányban fejti ki, hogy alkotás közben a költő a szó szoros értelmében az apátság romjai fölött lebegett – persze képzeletben. Ez a furcsán kanyargó, inkább naplóbejegyzésre, mint verscímre emlékeztető sor viszonylagos pontossággal rögzíti a helyet és időt, és a „revisiting” szóból azt is megtudjuk, hogy a költő már legalább egyszer járt itt. Wordsworth jegyzete szerint valójában nem ott, a folyó partján üldögélve vagy heverészve vetette papírra a hosszú verset: a „composed” inkább arra utal, hogy a vers gondolata, szerkezete, egy-egy kifejezés vagy talán kész verssorok is megszülettek a fejében, amelyek négy-öt nappal később Bristolban rendeződtek végleges művé. Olvasgatom az újabb és újabb bizonyítékokat lobogtató, nyakatekert érvekkel hadakozó elemzéseket, nézegetem William Shuter festményét, amelyet éppen ekkor, 1798-ban festett a költőről, és nem tudom legyűrni a türelmetlenségemet: ugyan, számít ez? Nem bőségesen elegendő, amit biztosan tudunk: egy huszonnyolc esztendős fiatalember, aki a hazájával háborúban álló Franciaországban hagyta szeretőjét és sosem látott kilenchónapos kislányát, ínséges körülmények között felkeresi öt évvel korábbi énjét? Feldúlt, fáradt, rémült és nagyon éhes: az előző hónapot Wight szigetén töltötte, Portsmouth-szal szemközt, ahol a franciák ellen induló brit flotta gyülekezett, most Dél-Wales-be tart, de nincs pénze élelemre és kocsira, ezért a hatalmas Salisbury-síkságon gyalog vág át. A patetikus sóhajjal induló vers („Öt év múlt el; öt nyár, oly hosszú, mit/öt hosszú tél!”1) megmosolyogtató időérzékelése így legalábbis érthetőbb: Wordsworth számára ez az öt év valóban a felnőtté válás.

William Shuter: William Wordsworth, wikimedia.org

William Shuter: William Wordsworth, wikimedia.org

Shuter festményéről csak annyit tudok, hogy ez a legkorábbi ismert kép a költőről. Dorothy Wordsworth április 26-i naplóbejegyzése szerint „William elment lefestetni magát”, de nevet nem említ, és a festőről semmit nem sikerült kiderítenem. Nem tudom, ki és miért rendelte a festményt, volt-e Wordsworthnek ilyen hiúságokra akkoriban pénze, vagy Shuter ingyen, barátságból festette meg. Közeli ismerős nem lehetett, mert Dorothy még a nevét sem említi. Vajon a képen látható erőltetett, kissé gunyoros félmosoly, amelytől Wordsworth keskeny arca kétoldalt hosszúkás ráncokba húzódik, már a művészi szereppróbálgatásnak szól? Önmeghatottan magát gúnyolja? Hiába komolykodik, még nagyon fiatal. Halála után a verseiben oly sokszor szereplő tóvidék lakosai majd azt fontolgatják, hogy lakhelyüket átnevezik Wordsworth megyének – de most még a kutya sem törődik vele. Kritikusan méregetem: gyér haja esetlenül leplezi korai kopaszodását, az orra hosszú, a szája vékony, mint egy vérbeli arisztokratának, kezét a kor portréfestészetéhez híven a kabátjába dugja: a festő ezzel jelzi, hogy a modell jó családból származik. Csak a szeme nyugtalanít, ahogy merészen, szinte pökhendien visszanéz: mire készülsz? képekből és verssorokból szőtt kelepcébe csalnál?

ideális díszletek

A versben huszonhárom éves önmagát boldog, önfeledt, állati létben tobzódó gyermekként látja, de nem az életkor a meghatározó: húga ekkor már huszonhét éves, a vers végén mégis hozzá fordul, mint elveszített fiatalsága megtestesítőjéhez: „hangodban a / saját régi szívem szól, vad szemed / villanásából saját gyönyöröm / régi szövege zeng”. Nekem kicsit mulatságos, hogy öreg bölcsként szól a csupán egy évvel fiatalabb Dorothy-hoz: „későbbi éveidben, / mikor higgadt gyönyörré érik ez / a vad ujjongás… ha magány, gyász s félelem / jutna osztályrészedül, mily öröm, mily gyógyulás lesz rám gondolnod” de kevéske empátiával is átérezhető, hogyan kapaszkodik ebbe a szerepbe Wordsworth. A tinterni apátság festői romjai, a Wye folyó és a zöldellő dombok ideális díszletek, hogy egyszemélyes közönségének, az odaadó Dorothy-nak bemutassa a sokat tapasztalt férfit, aki már más szemmel látja környezetét.

Kettejük kapcsolata rendkívül szoros volt: egyes életrajzírók úgy vélik, Dorothy akadályozta meg, hogy William feleségül vegye francia szeretőjét, és amikor Wordsworth néhány évvel később megházasodott, húga továbbra is vele lakott. Dorothy is írt, de sosem publikált. A 19. század végén kiadott feljegyzéseiből azonban nyilvánvaló, hogy bátyja gyakorta támaszkodott a megfigyeléseire, és verseiben többször szinte szó szerint ismételte húga sorait. Dorothy vénlány maradt, élete utolsó húsz évét ágyhoz kötve, az egyre mélyülő szenilitás ködében töltötte. Harminchárom évvel később, Gondolatok betegágyamról című versében válaszolt bátyjának: „Sosem tapasztalt erőt éreztem, / Legyőzte fájdalmam, gyöngeségem /… Láttam a Wye zöld partjait, / S felidéztem jósszavaid, / Költő, testvér, örök barát.”

Carl Gustav Carus: Tinterni apátság, wikimedia.org

Carl Gustav Carus: Tinterni apátság, wikimedia.org

Akkor, 1798-ban még mindketten fiatalok, de William a tapasztaltabb és keserűbb: a versben kétszer is visszatér a nyüzsgő városi életben megfáradt és kiüresedett ember közhelyszámba menő témájának érzékletes ábrázolása, először a 22­–27. sorban: „E sok / szépség… csöndes szobákban és városi zajban / gyakran éreztem édességüket, itt, véremben, s itt, a szívem körül”; majd az 51–53. sorban: „mikor az élet undok / és meddő zsivaja és lázai / csak nehezítették szívem verését”. Szabó Lőrinc fordítása a második idézetnél kissé félrevezető: az angol eredetiben nem az élet meddő zsivaja és láza, hanem ennél sokkal különösebb, szinte költőietlen kifejezés: ingerült, nem kifizetődő nyüzsgés és a világ láza (the fretful stir / Unprofitable, and the fever of the world) szerepel. A közhelyes téma érzékletesen egyedi formát kap: Wordsworth éppen nem az életet, hanem a gazdasági szakszóval jellemzett, elidegenített világot állítja szembe a természettel: saját szívverésével. A jambikus pentameterben futó sorok is erre a ritmusra dobognak: du-dupp, du-dupp, du-dupp – „Felt in the blood, and felt along the heart”…2

lelassulás

Élet és világ ellentétbe állítása azt jelzi, hogy a városi létbe vetett, felgyorsított életre kényszerített ember képtelen szabadulni természeti kötöttségétől, hiszen saját testében, vérkeringésében, szívdobogásában hordozza ritmusát. A természetben megnyugvást, megbékélést, valamiféle lelassulást, normális rendhez igazodást kereső ember számos műből ismerős alakja jelenik meg. Várkonyi Nándor szerint a bűnbeesés mítoszai is a természetből kilépett, diszharmóniát teremtő, de mindig visszavágyó ember önvádjából születtek. Talán ez magyarázza, hogy a bűnbánó képzeletű ember sokszor szentként, sőt, istenként tekint a természetre, s ezzel jelképezi alárendeltségét.

Jean Biot A Szent Hegy című, 1984-ben írott könyvében egy Athosz szigetén tett zarándokútról számol be. Az orosz származású, zsidó Biot Angliában és Franciaországban töltötte gyermekkorát; fanyar, nagyon európai humorral átszőtt művében zsigeri idegenkedéssel, sőt, undorral ábrázolja az ortodox szerzeteseket, de a görög táj megbűvöli; „Az este szépségeinek dala csak ekkor csendül fel; harsány dicshimnuszt zengenek a fák, virágok, vizek, madarak, az umbraszínű hegy, a lecsillapult tenger, mind együtt, hangjukat visszanyerve, végre felszabadultan szárnyalnak egészen az égig, betöltik a szívünket és szinte kábulatba ringatnak. Messze vannak immár a vágyak, a tervek, és sorra kialszanak a gondolatok is. Lassan-lassan megérlelődik bennünk a belenyugvás.”3 A művelt Biot bizonyára ismeri Wordsworth versét, de talán eszébe sem jut: nem idézetről, áthallásról, rájátszásról van szó, hanem együttérzésről, évszázadokon átívelő közös élményről, amely megmagyarázza a feltűnő hasonlóságot a verssel:

…e nagy, érthetetlen világ terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl: az a szent, tiszta kedély állapot, melyben érzésünk ringat, ringat és sodor – földi alkatunk lélegzése is szinte szűnik, testünk elalszik és magunk élő lélekké változunk, mig szemünk, melyet összhang ereje nyugtat s mélységes, hatalmas öröm, a dolgok leglelkébe lát.

A gyaloglástól és éhezéstől fizikailag is meggyötört költő képzeletben ledobja testét, szinte a vérkeringése is megáll (az eredeti 46. sor kimaradt Szabó Lőrinc fordításából: „even the motion of our humán blood / Almost suspended”) és test nélküli „élő lélek” lesz. Talán hasonló élményre vágyott az ekkor már ötven feletti Biot is, aki leírása szerint Athoszon igazi zarándokként élt; naponta hét-nyolc órát gyalogolt a rekkenő hőségben, és csak azt ette, amit a kolostorokban adományként kapott, ezért mindig éhes volt. A test tudatos sanyargatása a meditatív állapot elérésének sok ezer éves módszere, Wordsworth esetében azonban az aszkézis korántsem önként vállalt, hanem véletlenszerű körülmény, így nem társul a szabad művésztől idegen lelki lemondással. A vers megértéséhez fontos látni, hogy a költő nem veti meg korábbi énjét – sőt, húga alakjában gyönyörködve fedezi fel egykori vad tobzódását­ –, csupán továbblép egy más jellegű megértés felé: „…megtanultam / másképp nézni a Természetre, mint a / gondtalan ifjú; s kihallom belőle / az emberiség csöndes, bús zenéjét: nem durva, sértő, de van ereje, / hogy tisztítson, legyőzzön”. Aprólékos gonddal, és végtelenül becsületesen választja meg a szavait: egy pillanatra sem állítja, hogy megértette a Természetet, csupán más módszerrel próbálja a megértés kelepcéjébe csalni.

A metaforáival küszködő, minél pontosabb ábrázolásra törekvő költő éppen azért tűnik az olykor túlzott pátosz mellett is hitelesnek, mert beismeri: nem tudja szavakkal meghatározni, milyen volt, azaz ki volt ifjúkorában: „Hisz akkor /…/ mindenem a Természet volt. – S magam mi? / Nem, nem tudom.” A fordítás kissé egyszerűsít: Wordsworth szó szerint azt mondja: Nem tudom lefesteni, mi voltam akkor (I cannot paint / What then I was), tehát nem elméleti, hanem gyakorlati akadálya van a leírásnak: a költő nem találja a megfelelő szavakat, talán ezért kölcsönöz más művészeti ágaktól, és beszél festésről, majd később az emberiség zenéjéről.

A vers romantikus lobogásában tisztán kibontakozik a Természet szellemét hajszoló költő alakja, ahogy megpróbálja érzékeltetni, mi is az, amit az elmúlt öt év alatt „megtanult”. Szabó Lőrinc szükségképpen itt is egyszerűsít:

Szellemet láttam meg benne, nagy eszmék vidám izgatóját; valami áthatóbb, fenséges értelmet, melynek lakása a naplementék tündöklése és az élő szél s a kerek óceán és a kék ég; s az ember lelke mélyén mozgást és szellemet: az ösztökéli mindazt, ami gondol s a gondolat minden tárgyát s átcsap mindeneken.

John Brett: A wales-i partok, wikimedia.org

John Brett: A wales-i partok, wikimedia.org

Az eredeti szöveg nyersfordításban valahogy így hangzik: Egy jelenlétet éreztem meg, amely az emelkedett gondolatok örömével háborgat, egy fenséges, sokkal mélyebben összetett érzést/értelmet, amelynek lakása a lemenő nap fénye, a kerek óceán, az élő levegő és a kék ég, és az emberi elme; egy mozdulatot/mozgást és egy szellemet, mely minden gondolkodó dolgot, és minden gondolat minden tárgyát ösztökéli, és átgördül mindenen.4

A magyar fordításból kimarad néhány fontos mozzanat: például a háborgat (disturb) szóból izgató lesz, és így elvész a finom utalás, hogy az „emelkedett eszmék öröme” olykor zavaró, kényelmetlen lehet, mert a gondolkodás fárasztó terhét kényszeríti a költőre. A minden négyszeres ismétlése, és a nap, víz, levegő, égbolt összekapcsolása az emberi elmével a természet mindenre kiterjedő, mindent át- és összefogó hatalmát ábrázolja. Összevetve azzal, amit vad ifjúként tudott, amikor mindene „a Természet volt”, csupán egyetlen lényeges különbséget találunk: az érzéki, kézzel tapintható, szemmel látható, szinte habzsolható, gyermeki-állati tapasztalat már nem elegendő. Korábban „a hegy, a / nagy szikla, a mély és sötét vadon / s színeik s formáik mind szinte étvágy / voltak nekem; mind érző szeretet volt, / mely nem kívánt távolabbi varázst, gondolatot”. Milyen távolabbi varázsra gondolhat Wordsworth? Talán a költői képekkel, gondolatokkal megjelenített, de színekkel és formákkal mégsem ábrázolható Szellemre, amit (vagy inkább: akit?) tizenegy sorral lejjebb a napban, a vízben, a levegőben, az égben, és nem utolsósorban az emberi elmében lát meg. Spinoza panteizmusa közismerten nagy hatást gyakorolt a költőre, de engem nem a vers filozófiai vagy teológiai mondanivalója bilincsel le, hanem ahogy megformálja a verset. A jól eltalált, pontosan megjelenített gondolat nem csupán a mesterember és a művész elégedettségével tölti el Wordworth-öt, hanem újabb bizonyíték, hogy az emberi elme valóban egybeolvad a természet többi részével, és abból táplálkozva, ahhoz kötődve biztos és megnyugtató támaszt talál: „örömöm látni az érzék s a föld / szavában tiszta gondolataim / horgonyát, szívem dajkáját, vezérét / s erkölcsi voltom lelkét”.

homályos figura

Így építem én is tovább a magam kelepcéjét, keresgélem a megfelelő szavakat, sorokat, a magam örömét, hogy legalább egyetlen pillantást vethessek a Természet szellemét kelepcéjébe csalogató költőre, hogy ez a homályos figura egy percre szilárdabb alakot öltsön. De mintha ő is csak egyre küszködne: „Ezért vagyok ma is mezők, hegyek / s hangulatok barátja; s mindené, mit / e zöld földről látunk; szemek s fülek / nagy világáé – mindazé, amit / felfognak s félig ők teremtenek.” Hohó, micsoda ravaszkodás! A Természet szelleme tehát – legalább félig – a befogadó ember érzékszerveinek teremtménye: szubjektív élmény, akár egy vers olvasása. Wordsworth mintha szabadulna a lehetetlen feladattól: mivel képtelen egzakt körülírást adni, a másik irányba indul el, és minél képlékenyebbé, ködösebbé tenné, amit úgysem tud megragadni. Talán a szétfoszló képzet ellensúlyozására fordul ekkor nagyon is valóságos húgához, és ezért biztatja magát: „a Természet nem csal meg szivet, / amely szereti”. A fogalmi meghatározás helyét átveszi az érzelmi kötődés, és a feltétlen hit: „sose fogja megzavarni boldog / hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát / áldással teljes”.

Vajon a verset zárva kudarcát tompítja a rajongássá fokozott szeretettel, s ezért váltja fel a Természet iránt érzett „régi hódolat”-ot a „szentebb szerelem mélyebb hevével”? Vagy ez egyáltalán nem kudarc, csupán a metaforák magasabb szintre srófolása, a megragadás módjának és szintjének megváltoztatása? Talán éppen ez volt a célja: a felvilágosult fogalmak lecserélése romantikus érzelmekre. Az ugyanebben az évben kiadott, az angol romantika kezdetének kikiáltott Lírai Balladák művei közül (az első kiadásban a szerzőtárs Coleridge-nek csak négy verse szerepel, az egyik az Ének a vén tengerészről), a Sorok a tinterni apátság felett az egyik legjelentősebb programadó vers. Elképzelem a Bristolban dolgozó költőt, ahogy papírra veti a betűket, és nem szabadulhatok a képzettől, hogy minél megfoghatatlanabbnak érzi az alakuló versben a Természet szellemét, annál nagyobb indulattal veti utána magát. Lehetséges, hogy így formálódott az angol romantika?

S metaforáim kelepcéje? Úgy tűnik, magam estem bele.

1 A verset Szabó Lőrinc fordításában idézem.
2 Szabó Lőrinc fordításában: „itt, véremben, s itt, a szívem körül”.
3 Kovács Vera fordítása.
4 „I have felt / A presence that disturbs me with the joy / Of elevated thoughts; a sense sublime / Of something far more deeply interfused, / Whose dwelling is the light of setting suns, / And the round ocean and the living air, / And the blue sky, and in the mind of man; / A motion and a spirit, that impels / All thinking things, all objects of all thought, / And rolls through all things.”
felső kép | Thomas Jones: Tájkép a Wye folyóval, wikimedia.org