KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSÉRŐL
2012 augusztus
MÚLT ESTE KISSÉ LEHAJOLTAM
Múlt este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.
Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyörésztem,
búsan-vígan.
Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.
Ádám fiunk már álmodott rég
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.
Az ablakokat mind bezártam
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.
Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.
Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.
Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.
A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg,
s oly rút e dal.
Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.
Egy évvel vagyok most fiatalabb, mint Kosztolányi volt a vers írásakor, és ahogy este a tükörbe nézek, a kislámpa fénye megcsillan ősz hajszálaimon. Nem vagyok már fiatal? Badarság, legyintek búsan-vígan, aztán gyanút fogok: talán mégis másként olvasom a verset, más húrt pendít meg bennem, mint tíz évvel ezelőtt – vajon ezért választottam a több száz vers közül[1], hogy jegyzetet írjak hozzá? Bezárkóznék a versbe, mint a költő a budai házban, hogy elűzzem a félelmet?
Kosztolányi jellegzetes leleménye, hogy az elmúlás rút dalát is édes-bús gyönyörűséggel hömpölygő, lágy dudorászássá változtatja, gyereknek való mondókává, amelyben a természet halálát hozó november, a leveleket söprő, kenderszakállú öregember mesealakként ijeszt – ugyanakkor ez a söprögetés hátborzongatóan valóságos: Én láttam őt. Elég pár ősz hajszál, hogy felidéződjön a kisgyerekként látott kép, ami most Nevetni nem hagy, sírni sem hagy. A nyelvjátékos költő persze kihasználja az ‘ősz’ szó kettős jelentését – gondolatait követve így kerülünk a hallgatag lámpafénnyel megvilágított szobából az őszi utcára, a bezárt kapu elé – mintha egyszerre látnánk kívülről és belülről. A látósíkok váltakozása végigkíséri a verset: az őszülő fejet felülről mutatja, a lámpára alulról nézhet, a novemberi kép az ablakból tárul elé, s a vers végén arcunkba vágja a premier plánt: nem vagy, aztán fájdalmas gyengédséggel enjambement-nal finomítja: nem vagy / már fiatal. És mindezt olyan bensőséges odahajlással teszi, hogy nem lehet rá haragudni az igazmondásért. Fáj, hogy meg kell öregedni, hogy hiába álmodik a szomszéd szobában a gyerektestbe bújt jövő, képzeletben már a föld mélyének hidege riaszt. Fáj, hogy elkerülhetetlen a halál. És fáj, hogy a vers írásakor nem tudhatta, de le kell írnom: tizenkét évvel később éppen novemberben halt meg, november harmadikán.
- A FÉNYCSÓVA LOBBANT antológiába készült jegyzet ↑