„FÜGGETLEN EMBER VAGYOK”

– Bíró Gáspár (45) jogász többször írt már a Ligetben emberjogi kérdésekről. Hogyan indult kalandos pályafutása?

– Tenkéri, egy kis erdélyi mezővárosban születtem 1958-ban, majd 1973-tól Temesvárra jártam számítástechnikai gimnáziumba. Jogi karra felvételiztem. 78-ban kerültem Kolozsvárra, és az egyetem után egy ügyvédi irodában kezdtem dolgozni 1982 szeptemberében.

– Magániroda volt?

– Romániában akkoriban nem voltak magánirodák, ügyvédi „egyesületek” működtek. Mi körülbelül tízen voltunk Kézdivásárhelyen, de nagyobb városokban akár száz ügyvéd is dolgozott. Bizonyos értelemben független szakma volt, mert az állam nem biztosított fizetést, viszont a maximalizált kereset egy bizonyos százalékát megtarthattuk. Nem is szerette az állam az ügyvédeket, ahogy az orvosokat sem: közellenségnek tekintette őket. Rendszeresek voltak a letartóztatások a kollégák között, elsősorban a korrupció miatt, ami persze néha indokolt volt.

86-ban jöttem Magyarországra egy orvosi vizsgálat miatt, s kórházba kerültem tizenhárom hónapra. Hat hónap után lejárt a hivatalosan meghosszabbítható vízumom, haza kellett volna mennem, hogy új útlevelet igényeljek, ami két évente volt esedékes. Így aztán maradtam. Amikor kikerültem a kórházból, Nyíregyházára költöztem, az első feleségem ugyanis ott kapott állást a tanácson. Közben gyakran jártam Pestre is, mert addigra sok embert megismertem.

– Kikkel találkozott?

– Abban az időben már elkezdődött a szervezkedés, megalakult az MDF, később a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a FIDESZ, és bent voltam az események sűrűjében. 88-ban az ELTE jogi karán könyvtárosi státuszt kaptam, mert mást nem tudtak adni, de tanítottam is. Bekerültem a Bibó Kollégiumba, s rövidesen megválasztottak nevelőtanárnak. Éppen akkor kezdődött a kollégium tatarozása, úgyhogy az igazgatóval gyakorlatilag egyedül maradtunk az épületben. Így elfogadhattam a Román Szabad Európa felkérését, hogy tudósítsak Budapestről, ami nagyon érdekes tapasztalat volt, hiszen ebben az időszakban (1989 nyarán) sok minden történt a román–magyar kapcsolatokban, így például hivatalos szinten nyilatkozatok hangzottak el magyar részről egy lehetséges román-–magyar katonai konfliktusról.

– Élőben tudósított?

– Nem, reggel szólt az ügyeletes szerkesztő, hogy milyen téma érdekli, én utánajártam, négy óra körül telefonon leadtam, és este ment adásba a saját hangomon, saját nevem alatt, ami meglehetős újdonságnak számított.

– Származott ebből bármiféle kellemetlensége?

– Közvetlenül nem. De az első feleségem Brassóban élő családját (mint korábban, távozásunk előtt) rendszeresen zaklatták. Apámék meg távol voltak a „nagyvilágtól”. A tudósítói pályafutásom 89 októberéig tartott, akkor meghívtak a Minisztertanács Hivatalának keretén belül alapított Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Titkárságához.

– Milyen pozíciót kapott?

– Kormánytanácsosként a kisebbségi törvény tervezetén dolgoztam, de mivel az egész titkárság új volt, ez annyi munkát jelentett, hogy ott kellett hagynom a kollégiumot és a rádiózást is.

– Akkor készült a kisebbségi törvény?

– 89 novemberében került nyilvánosságra az első tervezet, és a választásokig, 90 márciusáig meglehetősen széles konszenzus alakult ki. Később azonban több tucat új kisebbségi szervezet jelent meg, ezért újra kellett kezdenünk az egyeztetéseket a 90-es választások után. 1989 decemberében a romániai úgynevezett „forradalom” is sok változást hozott.

– Felmerült, hogy hazamegy?

– Nem. Természetesen figyelemmel követtem az eseményeket, és néhány nap elteltével, különösen miután Ceauşescut és feleségét kivégezték, szilárd meggyőződésem lett, hogy ez nem forradalom, csak egy nagy játék.

– Miért?

– Pillanatokon belül mindenki átállt: a hadsereg, a rendőrség, a legkompromittáltabb belső emberek is. A saját tábornokai ítélték el.

– Jogász szemmel mit gondolt a Ceauşescu-házaspár peréről?

– Komédia volt az egész. Normális pert kellett volna tartani, ahol az ügyvéd védőbeszédet mond, és nem vádol. Nyilvánvalóan attól féltek az új vezetők, ha a házaspár beszélni kezd, túl sok minden kiderül, mint Miloševićs hágai perében. Később a titkárság átalakult, létrejött egy külön intézmény, a Határon Túli Magyarok Hivatala. Én is ide kerültem, bár nem akartam, mert hat hónap után már elegem volt az állami szolgálatból.

– Miért?

– A magamfajta ember nehezen viseli a bürokráciát. Független ember vagyok, nem szoktam a szoros hivatali hierarchiához, és úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Felkértek, hogy tanácsadóként segítsem a munkát, és egy ideig még így dolgoztam, majd 90 nyarán egy magánalapítványtól három hónapos ösztöndíjat kaptam Amerikába.

– Mi volt az ösztöndíj célja?

– A kelet-európai új demokráciákból Amerikába küldtek olyan embereket, akik a hivatali átszervezéseket segíthették. Körülbelül húszan voltunk.

– Milyen tapasztalatokat szerzett?

– Három hétig egy kongresszusi képviselő mellett dolgoztam, aki főleg humanitárius ügyekkel foglalkozott, például gyermeksegélyezéssel. Az volt a dolgom, hogy összegyűjtsem, mi mindent tett a gyermekekért. Ezután elkerültem a Szövetségi Feljebbviteli Bírósághoz egy bíró mellé, kaptam két-három folyó ügyet, amit fel kellett dolgoznom. Nagyon megkönnyítette a munkát, hogy számítógépen ott szinte már minden elérhető volt.

– Milyen ügyeket kapott?

– Az egyik különösen érdekes volt. Egy nagy, fontos amerikai vállalat a hetvenes években kötött szerződést a navahó törzzsel, hogy urániumot bányásznak a területükön. Akkoriban az volt a szabály, hogy a Belügyminisztériumnak kellett jóváhagynia a kitermelést. Ez megtörtént, a cég elkezdte az előmunkálatokat, és már ötmillió dollárt elköltöttek, amikor változott a szabályozás. Az új szabályok szerint a törzsnek kellett jóváhagyni a bányászatot. A navahók megérezték, hogy sok pénzről van szó, és – nyilván megalapozottan – egy sereg környezetvédelmi aggállyal álltak elő, kompenzációt kértek, és fel akarták bontani a szerződést. A cég azonban arra hivatkozott, hogy már komoly összeget fektettek be. Azt kellett tehát eldönteni, kinek mennyit kell fizetni, és folytatódhat-e a bányászat. Sajnos, nem tudom, milyen döntés született, mert akkor már nem voltam ott. Mindenesetre érdekes volt látni, hogy egy amerikai bíró a szó szoros értelmében élet-halál ura. Utána a Cato Intézetben dolgoztam, ami az amerikai liberálisok egyik bástyája. Hasznosan telt el a három hónap, és hazatérésem után a Teleki László Alapítványhoz kerültem.

– Ott milyen munkát végzett?

– A Teleki Alapítvány az akkori Külügyi Intézetet, a Honvédelmi Minisztérium kutatóintézetét, a Széchényi Könyvtár magyarságkutató csoportját és a Dunatáj Intézetet integrálta. Ezeknek a munkáját kellett összehangolni. Akkoriban már sokat jártam külföldre, különböző megbízatásokat kaptam, mert 91-től részt vettem az ENSZ kisebbségi jogokról szóló nyilatkozatának megalkotásában. Tizennégy évig kínlódott az ENSZ, mire létrejött a törvény. Érdekes módon a jugoszláv kormány terjesztette be 78-ban az első tervezetet, de a nagypolitikai helyzet miatt sokáig húzódott az ügy. Amikor az amerikaiak végül eldöntötték, hogy kell egy ilyen nyilatkozat, tíz nap, azaz hatvan munkaóra alatt megcsináltuk. Sokan ellenezték, például Franciaország is.

– Miért?

– Mert a kisebbségi kérdést mindenki potenciális destabilizáló ügynek tekintette. A kisebbségek kollektív jogokat, autonómiát követelhetnek, és ez veszélyezteti a nemzetállamot. Negyven éven át nem sikerült jogilag kötelező, normatív meghatározást adni a nemzeti kisebbség fogalmára. A mai napig úgy dolgozunk, hogy nincs ilyen definíció. Ugyanígy a nemzetnek vagy a népnek sincs nemzetközileg elfogadott jogi, normatív meghatározása. Talán jobb is, hogy nincs, mert az ilyen definíciók szűkítenek és diszkriminálnak. A nyilatkozatot tehát gyorsan megírtuk, és véleményem szerint kiválóan sikerült, de mint a legtöbb nemzetközi dokumentumnak, ennek is meglehetősen lehangoló az utóélete.

– Nem működik a gyakorlatban?

– Jogilag nem kötelező, nincs végrehajtási mechanizmusa, pusztán egy szándéknyilatkozat.

– Az Európai Unióban készült hasonló nyilatkozat?

– Nem, de az Európa Tanácsban létrejött 1994-ben egy keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről. 92-ben kezdődtek a kodifikációs munkálatok, ebben is az elejétől kezdve részt vettem.

– Az kötelező érvényű?

– Igen, jogilag kötelező szerződés, amit az államok ratifikálnak és a parlamentek törvénybe iktatnak. 94 végére készültünk el a szöveggel. Nem csatlakozott, és nem is fog az előrelátható jövőben csatlakozni például Törökország és Franciaország. Andorra sem csatlakozott egyébként az egyezményhez.

– Milyen indokkal nem írja alá például Franciaország?

– A francia álláspont szerint a Köztársaságban nemzeti kisebbségek nem léteznek, a francia alkotmány ezt a fogalmat nem ismeri el, hanem egyetlen szuverén nemzetállamnak tekinti az országot. Törökország is hasonló okokra hivatkozik. Franciaországot kivéve az EU többi tagja aláírta, és többségük ratifikálta is az egyezményt. 98-ban jött létre az a tizennyolc szakértőből álló tanácsadó (monitorizáló) testület, amely a végrehajtást felügyeli.

– Hogyan történik a monitorizálás?

– Egyebek mellett el kell menni az adott országba, és megvizsgálni, mi a gyakorlat. Április elején például Azerbajdzsánban jártunk, és találkoztunk a kormány, illetve a kisebbségek képviselőivel, civil szervezetekkel.

– Mit tapasztaltak?

– Annyira új még a rendszer, hogy nehéz bármit is mondani. Az egyezmény nagyon rugalmasan értelmezhető, inkább csak irányelveket tartalmaz, és az adott kormányon múlik, miként értelmezi azokat.

– A monitorozást végző szakértő kivel közli a tapasztalatait?

– Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága számára adunk tanácsadó véleményt, de gyakran a vizsgált ország kormánya is felkér, hogy véleményünkkel segítsük a munkájukat.

– Magyarországon milyen a kisebbségek helyzete?

– A problémák jól ismertek: nincsen parlamenti képviselet, az önkormányzati rendszerrel is gondok vannak, és így tovább. A rasszista, szélsőséges megnyilvánulások miatt Magyarország kritikában részesült több alkalommal is különböző nemzetközi fórumokon. A parlamenti képviseletet már több kormány is megígérte, de a pártoknak eddig nem sikerült megegyezniük, hogy választás, kinevezés vagy megbízás alapján történjen.

– Szám szerint hány kisebbségnek kellene parlamenti képviselet?

– Ha mindegyikre csak egyet számolunk, minimum tizenhárom képviselőre van szükség. A helyzet az, hogy csak becslések állnak rendelkezésünkre az egyes kisebbségek létszámáról.

– Mindenki maga döntheti el, hogy melyik kisebbséghez tartozónak érzi magát?

– Igen.

– A választások során ez visszaélésekre adott alkalmat.

– Persze, ez az elejétől tudnivaló volt, mert a törvény a szabad identitásválasztás elvén alapszik. A gyakorlatban azonban azt mondhat magáról az ember, amit akar, a nyilatkozatának viszont nem lehetnek közvetlen jogi következményei – sem pozitívak, sem negatívak. A választásokon a visszaélések elkövetői anyagi előnyöket reméltek, és ez inkább polgárjogi vagy éppen büntetőjogi kérdés, amiben az államnak kellene eljárnia. Megoldhatóak lennének ezek a problémák, hiszen a kisebb, 30000 fő alatti kisebbségek maguk is ki tudják szűrni a csalókat. A nagyobb létszámú közösségek esetében ez jóval nehezebb. Az a megoldás is felmerült, hogy a 30 000 fő feletti kisebbségeknél más rendszerű választást vezessenek be, mint az alacsonyabb létszámúaknál, ehhez azonban regisztrációra volna szükség, amire nem szívesen vállalkoznak az emberek, például a deportálások emléke miatt, amik hasonló listák alapján folytak. Máshol sem megoldott a kérdés, Svájcban például területhez kötöttek a jogok, és ha valaki egy francia nyelvű kantonból német nyelvű kantanba költözik, komoly nehézségekbe ütközik, hogy a gyereke francia nyelven tanulhasson tovább. Máshol más módszerekkel próbálkoztak, de a rendszer sehol nem működik tökéletesen.

– A Ligetben a szudáni emberjogi helyzetről írt. Hogyan került oda?

– Az ENSZ különleges megbízottjaként 92-ben azt volt a dolgom, hogy jelentést tegyek az ENSZ közgyűlésének és az Emberi Jogok Bizottságának Szudánról. 98-ig láttam el ezt a feladatot, akkor lemondtam. A hat év alatt sokszor jártam Szudánban, és amikor onnan kitiltottak, a környező országokban.

– Miért tiltották ki?

– Megharagudtak rám, mert megbíráltam őket. 94 februárjában a harmadik jelentésem után történt.

– Miért kapta éppen Szudánt?

– Korábban általában nemzetközileg ismert személyiségeknek adták az ilyesfajta munkát, és mivel kevesebb volt a teendő, ezek az emberek elvállalták, az ENSZ-ben pedig a nagyját elvégezték helyettük a fizetett tisztviselők. Mindenki tudta, hogy Szudán nehéz ügy, mert ha a megbízott bírálja a kormányt, azonnal megvádolják, hogy a kritika oka valójában az állam iszlám jellege, végső soron támadás az iszlám mint vallás ellen. A kilencvenes évek elején kialakult az a nézet, hogy a Nyugat ú] ellenségképet kreál magának, és a Szovjetunió, a szocializmus helyét most az iszlám tölti be. Ez a hangulat eluralkodott az ENSZ-ben is.

– Ennek nem volt semmilyen valós alapja?

– Nem, éppen ellenkezőleg, a nyugati országok inkább kesztyűs kézzel nyúltak a kérdéshez. Szaúd-Arábiát például még egy vita erejéig sem lehetett napirendre tűzni, mert az amerikaiak nem engedték.

– Miért?

– Az olaj szövetségessé tette őket, a szaúdiakat pedig kínosan érintette, ha az ottani emberjogi kérdéseket feszegették, így amerikai nyomásra inkább mindenki hallgatott. Szudánt azonban vizsgálhattuk, és amit ott tapasztaltam, csakugyan megdöbbentő volt. A rabszolgaság, a gyilkosságok, a civil lakosság bombázása mindennapos volt, és az maradt a mai napig. Formálisan minden emberi jogot biztosítottak, de valójában rettenetes volt a helyzet. 83-tól polgárháború dúlt a déli fekete afrikaiak és az északi arabok között. Az ország déli része természeti kincsekben gazdag, ezért is akarták az északiak kizárólagosan az uralmuk alá vonni. A nyolcvanas évek elejére az akkori elnök, Numeiri, nagyon népszerűtlenné vált. Így elhatározta, hogy a vallás segítségével hódítja vissza a közvéleményt. Rendkívül szigorú iszlám jogi szabályozást vezetett be, amit a déli, túlnyomóan keresztény lakosság nem fogadott el. A háború délen folyik, északon többnyire csak sivatagok vannak. A lázadók is kegyetlen mészárlásokért felelősek, de a kormány kezében vannak az eszközök, amelyekkel véget vethetnének a polgárháborúnak. A jelentéseimben ezt világosan megírtam. Az ENSZ Emberjogi Bizottsága akkoriban komoly presztízzsel rendelkezett, jelentős publicitást kaptak a Genfben tárgyalt ügyek. A szudáni küldöttek komoly támadást indítottak ellenem, de ezzel csak azt érték el, hogy mindenki figyelmesen elolvasta a jelentéseimet, és egyre nőtt az érdeklődés. A szudániak azt állították, rosszabb vagyok, mint Salman Rushdie, de fatwát nem adtak ki ellenem. 96-ban végül engedniük kellett a nemzetközi nyomásnak, amerikai közvetítésre a szudáni igazságügyminiszter, a szudáni delegáció vezetője visszahívott.

– Hogyan gyűjtötte be a szükséges információkat?

– Volt olyan, hogy egy nap húsz-huszonöt embertől vettem fel ún. tanúvallomást, akiknek fogalmuk sem volt, ki vagyok. A jelentéseimnek éppen az adta meg a hitelét, hogy valóban elutaztam az ország legkülönbözőbb vidékeire. Szudán akkora, mint Európa harmada, Kartúm körülbelül a közepén van, de onnan a legközelebbi város négyórás repülőúttal érhető el. Többször előfordult, hogy ugyanarról az esetről évekkel később és több ezer kilométer eltéréssel hallottam, mert az emberek menekülés közben sokfelé elkerültek.

– Mi történt, amikor visszament?

– Az ENSZ kartúmi irodájában egyik délután megjelent a szudáni főügyész, akivel meglehetősen feszült viszonyban voltam – nagyon elfogult ember volt, ott akadályozta a munkánkat, ahol csak tudta. Egyedül volt, négyszemközt akart velem beszélni. Közölte, hogy éppen egy tüntetés folyik ellenem a város főterén, és nem tudják garantálni a személyes biztonságomat. Értettem, mire megy a játék, és megmondtam neki: elmegyek, mert felelőtlenség volna a saját és a munkatársaim életét kockáztatni, de amint hazaérek, mindent elmondok az újságíróknak, és ők kerülnek kellemetlen helyzetbe. Másnap este sikerült elutaznunk, és valóban tartottam harmadnap egy sajtótájékoztatót Genfben, az ENSZ központjában. Soha még annyi újságírót nem láttam egy helyen. Hatalmas botrány lett az ügyből.

– Többé már nem ment vissza?

– Még egyszer jártam ott, de sok újat nem tudtam mondani: a jelentéseimben újra és újra leírtam ugyanazt, és semmi nem változott, sőt, azóta rosszabbodott a helyzet, mert délen megindult az olajkitermelés, ami csak súlyosbítja a problémákat. A lemondásom másik oka az volt, hogy megbomlott a nyugati országok közti egyetértés Szudánnal kapcsolatban. Amerika keményen elítélte az ottani helyzetet, egyes európai országok azonban üzletelni akartak velük. Ilyen körülmények között nem lehet hatékonyan dolgozni.

kép | vecteezy.com