„ELJUTOTTAM AZ ABLAKIG”

Kováts Albert festőművész, művészeti író, a Magyar Festők Társaságának elnöke. Számos írása és egy könyve, A tárlat metafizikája is a Ligetnél jelent meg. Közöltünk részleteket az ‘Az emberiség komédiája‘-ból – amelyet 17 évesen két barátjával, Arnold Miklóssal és Szabó Miklóssal írt. Sok mindent tudunk róla és tőle – a beszélgetés során mégis bőven akadt még mesélnivalója.

Anyámról beszélek szívesebben, mert róla tudok többet. Apám nem volt mesélős fajta, és ahogy az lenni szokott, amikor az ember felnő, és érdekelni kezdené a családi múlt, már késő. Egy kis történettel kezdem: A szegedi ÁVO-n az adatfelvételnél kiderült, hogy anyám neve Braun Magdolna. Erre az őrnagy megkérdezte, hogy sváb vagy zsidó. Ijedt kisfiú voltam, legjobban attól féltem, hogy kivisznek a Szovjetunióba. Anyám származásának megfelelően válaszoltam, hogy sváb. A pasas triumfált. Ez az eset jól illusztrálja: az iskolában sulykolt kommunista eszmék nem hogy nem hatottak ránk, de az agyunkig sem jutottak el. Másfelől meg, ők se vették komolyan, amit hirdettek. Szabó Miklós történész barátom később ébresztett rá: ilyet egy kommunista nem is kérdezhetett volna, hiszen „egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér”, mint azt énekelni kellett. Anyám temesvári születésű, nagy magyar volt, és igazság szerint azt kellett volna válaszolnom a kérdésre, hogy magyar, de ez csak évek múlva jutott eszembe.

Temesvár a Monarchia idején a második legnagyobb magyar város volt, ahol előbb járt villamos, mint Pesten. Liberális, demokratikus felfogású, arisztokrácia és dzsentrik nélkül. A környékén gazdag sváb parasztok laktak. Nagy ipara volt és sok kisiparos, kereskedő, a legkülönfélébb nemzetiségűek: németek, magyarok, románok, szerbek. Üzleti kapcsolataik és ismeretségeik révén kölcsönösen tisztelték egymást. Anyai ágról a toleranciát, egymás tiszteletét örököltem. A Braun család hangszerkészítéssel foglalkozott, anyám bátyja hegedűkészítést tanult Németországban, az öccse rézfúvók készítését Csehországban, tehát mindent a legjobb helyen. Az első világháború alatt nagyon meggazdagodtak, nagyapám korán meghalt a háborúban szerzett betegségben, nagyanyám vezette a boltot, és összevásárolta a háború alatt elszegényedett polgárcsaládoktól a zongorákat, ami sokat lendített az üzleten.

Apám ezzel szemben szegény fiú volt, apja Pest megyei tisztviselő, akit ide-oda helyeztek a megyében. Az ő édesapja meg vadászmester a gödöllői királyi uradalomban. Apám egyik nagybátyja kiemelkedett a családból, a Monarchia idején diplomata lett, támogatta az unokaöccsét, utazásaira magával vitte mint gimnazistát. Fontos életrajzi elem apám életében az első világháború. Úgynevezett „hadiérettségit” kellett tennie, hogy 19 évesen már mint gyorstalpaló tanfolyamot végzett tiszt az olasz fronton találja magát. Arra volt büszke, hogy századát épségben hozta haza az összeomláskor. Remek nyelvérzéke volt, magyar–angol–francia szakot végzett, Eötvös-kollégista volt, a húszas években ösztöndíjasként tanult Párizsban és az Egyesült Államokban. Diplomázás után nem kapott állást, ezért különféle alkalmi munkákat vállalt, többek között egy utazási irodánál idegenvezetőként dolgozott. Anyámmal egy ilyen olaszországi utazáson ismerkedett meg. Már az én életemben, aztán 45-ig a Vas utcai gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi iskolában tanított. Itt volt tanártársa Szerb Antal, aki 44-ben nálunk is bujkált.

A négy elemi után kerültem a felső négy általánosba. Ekkor alakították a gimnázium alsó négy osztályát általános iskolává. Az Árpád Gimnáziumban, bár általánosnak hívták, eleinte még gimnáziumi légkör uralkodott: például latint tanultunk, a katolikus hittan a tanrendbe illeszkedett, és a más vallásúaknak azalatt lukas órájuk volt. Ennek az a történelmi jelentősége, hogy ezeken a lukasórákon barátkoztam össze Szabó Miklóssal, mivel én evangélikus vagyok, ő pedig református volt. Az antiklerikális meggyőződésemhez hozzájárultak ezek a katolikus hittanórák. Emlékszem, amikor egyszer visszatértünk a lukasóráról, a többiek azzal fogadtak: „a tiszi bácsi azt mondta, ti tulajdonképpen eretnekek vagytok”. Ez volt az az időszak, amikor pártunk és kormányunk komolyan támadta az egyházat, és a katolikus egyház erőszakos és szélsőséges módon reagált. Az egyik esztendőben az egész iskolát elvezényelték az újlaki katolikus templomba tanévkezdő szentmisére. Az első tanóra előtt közös ima volt. A tábla felett feszület függött, bár az Árpád állami iskola volt. Ezt később persze eltüntették, megszűnt a hittan is, a közös imát közös mozgalmi dal-éneklés váltotta fel, természetesen igyekeztünk az összes versszakot elénekelni. (Nem minden tanár merte félbeszakítani.) Lehetett külön hittanra járni. Anyám nagyon akarta, hogy én is járjak, ami elég keserves volt, mert vasárnaponként el kellett mennem az óbudai evangélikus templom parókiájára.

– Anyád mélyen vallásos volt?

– Nem. Katolikus volt, és tulajdonképpen rendszerellenességből kívánta, hogy hittanra járjak, mert az hozzátartozik az „úriemberséghez’”, a polgári értékek fenntartásához. Bár nem volt hívő, harcosan védte a katolicizmust a protestantizmussal szemben: lám, milyen gyönyörűek a katolikus templomok, a körmenetek, és a zene, a protestánsoké pedig sivár, és csak a nép énekel, micsoda ócska dolog! De mivel a házasságkötéskor reverzálist adott, evangélikus lettem. Időközben valamilyen oknál fogva nagyon korán kifejlődött bennem a politikai érzék.

– Nem az otthon hallottak miatt?

– Nem hiszem. Otthon apám hallgatta a londoni rádiót meg a Szabad Európát, de ettől még nem kellett volna ilyen érzékenynek lennem a különféle tiltásokra, antidemokratikus megnyilvánulásokra, kivételezésekre, ami a legtöbb gyerekről lepergett. Amíg ők fociztak, én Szabó Mikivel beszélgettem. Már az, hogy jólesett vele beszélgetnem, jelzi az érdeklődésemet, de sokat tanultam is tőle.

– Miről beszélgettetek?

– Folytatásos játékokat játszottunk: regényeket, kitalált történeteket mondtunk egymásnak, megbeszéltük az olvasmányainkat és az aktuális politikai történéseket, a pletykákat. A korra jellemzően, mivel nem volt tisztességes híradás, rengeteg volt a pletyka a közvetlen környezetünkről éppúgy, mint az országos vagy nemzetközi eseményekkel kapcsolatban. Miki különösen nagy mestere volt a hírek kombinálásának, következtetések, sejtések konstruálásának.

– Kitől hallottátok a pletykákat?

– A szüleinktől, ismerősöktől meg a rádióból. Ebben az időben a legtöbb otthon egész más volt, mint a külvilág, és a gyerekek hamar megtanulták, hogy kettősen kell viselkedni: nem szabad arról beszélni, amit otthon hallanak. A kitelepítések idején én is szorongtam, hiszen több ismerősünk is sorra került, egyszerű polgári emberek. Talán nyolcadikos voltam, amikor minden gyerekkel elbeszélgettek, akar-e úttörő lenni. Én nem akartam, de ezt meg kellett indokolni, így kezdtem sorolni a különórákat, bizonyítandó, hogy nem érek rá, és majdnem felsoroltam a hittant is. Szerencsére még időben eszembe jutott, hogy ezt nem tanácsos megemlítenem.

– A különórák közé tartozott a rajz is?

– Igen, az általános iskolában kitűnt, hogy jól rajzolok, így a szüleim megegyeztek a rajztanárral, hogy külön foglalkozik velem. A festőművész-rajztanárnak akkoriban még műterme volt az iskolán belül. Az Árpád Gimnázium épülete közvetlenül a háború előtt készült el, és nagyon modern volt: külön kémiai és fizikai előadóval, ahol minden padba bevezették a villanyt és a gázt. A 40-es évekbeli pedagógiai vívmányok szerint volt külön műterem és egy rajzterem is, ahol a rajzórákat tartották. (Személyzeti lakások, két tornaterem, öltözők, zuhanyozók, szertárak stb.) Ez persze túl jó volt, meg is szüntették a burzsoá luxusnak eme kivételes nyomait. Betelepítettek az épületbe egy gépipari technikumot, beépítették a tágas udvar egy részét. Hozzátartozik az „Árpád-kor” nyomasztó, agyonpolitizált légköréhez, hogy évekig képtelenek voltak a háborús sérüléseket kijavítani, a rossz csapokat kicserélni, a fűtést megcsinálni. Voltak „szénszünetek” is. Aztán az építkezés. Állandó ideiglenességben éltünk.

– A rendszerellenességed miatt sok baj volt veled az iskolában?

– Nem, bár a tanárok nem szerettek, mert érezték, hogy utálom őket. Egyébként majdnem minden gyerek rendszerellenes volt. Érdekes, hogy a régimódi tanárok, akikből jócskán maradt a háború előtti időkből, kiválóan beleilleszkedtek a tulajdonképpen szintén ókonzervatív kommunista ízlésvilágba és erkölcsiségbe, sőt, volt aki nagyon lelkesen képviselte.

– Már akkor gondoltál rá, hogy a képzőművészet lesz a hivatásod?

– Nem, mert a család valamilyen oknál fogva úgy határozott, hogy építészmérnök legyek. Sajnos, csak az érettségi előtti évben realizáltuk, hogy matematikai hiányosságaim miatt ez kivihetetlen, s így inkább a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, de ahhoz nem tudtam elég jól rajzolni. Nem is vettek fel. Emlékszem, milyen felszabadultan jöttem ki: szüleim minden óhaját teljesítettem, leérettségiztem, felvételiztem, végre szabad ember vagyok. Kellemetlen, hogy a felvételi nem sikerült, de majd meglátjuk, mi lesz. Semmi nem érdekelt, nem akartam semmi lenni. Kialkudtam, hogy a nyáron még lógok, aztán a Közért Karbantartó és Dekorációs Vállalatnál került egy állás. Grafikusként vettek fel, de hamar kiderült, hogy segédmunkás státuszban vagyok. Egy darabig festegettem a tablókat, aztán raktárban dolgoztam, de voltam kocsikísérő is. Közben jártam egy szabadiskolába rajzolni. Majd a változatosság kedvéért az Iparművészeti Főiskolára felvételiztem, ismét sikertelenül. Apámat a háború után igazgatóvá nevezték ki, de 48-ban be kellett volna lépnie a pártba, nem akart, így kirúgták. Különféle iskolákban tanított, ebben az időben egy vendéglátóipari szakiskolában, és így ennek az iskolának lettem a tanulója, hogy szakmát tanuljak. A választékból, hogy pincér, szakács, cukrász vagy portás, a cukrászt választották nekem, így lettem 55-ben a Gerbaud-ban (akkor Vörösmarty cukrászda) cukrászinas.

– Nem tiltakoztál?

– Nem, valamit úgyis kellett csinálnom, és bizonyos szempontból érdekes volt. Megszereztem a szakmunkásbizonyítványt, de a gyakorlóévek elmaradtak, mert 56-ban, amikor újra felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, bevezettek egy új kategóriát: nemcsak felvettek és kirúgottak voltak, hanem vidéki főiskolák rajzszakára is ajánlottak hallgatókat. Így kerültem a szegedi főiskola rajz–földrajz szakára. Ehhez aztán igazán nem volt kedvem, de erős érv volt, hogy különben elvisznek katonának, jó légkörű társaság gyűlt össze. A forradalom előtti időszak nagyon izgalmas volt, az Irodalmi Újság, a Hétfői Hírek hőskora. Szegeden alakult meg a MEFESZ, a KISZ-től független ifjúsági szervezet.

– Tagja voltál?

– Csak mint közvitéz. Nem vagyok elég „dumálékony”, pedig azokból lesznek a jó funkcionáriusok és politikusok. Éppen egy kiállítást szerveztünk, amikor kitört a forradalom, így az elmaradt. November 1-én jutottam vissza Budapestre, 4-én pedig már megtörtént a szovjet invázió.

– Mit csináltál abban a néhány napban?

– Semmi különöset, csak jártam az utcákat, felkerestem a barátaimat. A karácsonyi szünet után ismét elkezdődött a főiskolai tanítás, és én visszautaztam Szegedre egy halom röpcédulával. Akkora megkönnyebbülést, felszabadulást jelentett a forradalom élménye, hogy nincs is megfelelő szó, amivel kifejezhetném, és talán gyerekes, de képtelen voltam beletörődni, hogy megbukott. És így voltak a barátaim is.

– A szüleid tudták, hogy röpcédulákat gyártasz?

– Nem. Arnoldék írógépén indigópapírral, nagyon kevés példányszámban tudtuk előállítani, és telefonfülkékben helyeztük el, vagy postaládákba dobáltuk.

– A Liget-olvasók számára már ismerős hármas: Arnold Miklós, Szabó Miklós és Kováts Albert vett csak részt a röpcédulagyártásban?

– Igen, de többen is terjesztették, például Arnold öccse és más barátaink.

– Mi állt a röpcédulákban?

– Kádár- és szovjet-ellenesek voltak, egy kifejezésre emlékszem: „a Szovjetunió fasiszta diktatúrája”. Ezeket vittem Szegedre, és adtam néhány barátomnak, akiket megbízhatónak tartottam, azzal, hogy nem tanácsos kiragasztani, mert követik az útját. Mégis ezt tették, és lebuktak. A szálak pedig hozzám vezettek.

– A barátaid ellened vallottak?

– Igen. Mint később megtudtam, őket verték. Másodrendű vádlott lettem az „Arnold Miklós és társai” című bűnügyben.

– Téged is vertek?

– Nem, az őrnagy bizonyítani akarta, hogy az ÁVO nem olyan, mint hírlik.

– Mi történt a szegedi őrizetbe vétel után?

– Először februárig a budapesti Fő utcában voltam, aztán a Markóban. Az első ítéletem egy év négy hónap volt, de a Legfelsőbb Bíróság mint törvénytelenül enyhe ítéletet visszadobta első fokra súlyosbításért. Akkor kaptam három évet, de ebből csak két év négy hónapot ültem le, mert az első, 1959-es áprilisi amnesztiával szabadultam. Így nem kellett vizsgáznom csillagászati földrajzból, amitől pedig nagyon tartottam.

– Megbántad, amit tettél?

– Nem, elég szkeptikus voltam. Aki nem volt börtönben, azt hiszi, összefüggő, monoton szürkeség az egész, és semmi nem történik, míg az ember ki nem szabadul. Ehhez képest roppant változatos az élet, rengeteg embert lehet megismerni, és ez alapvető élményemmé vált. Addig meglehetősen elzártan éltem, itt pedig átvonult az ország teljes keresztmetszete. A II. emelet 18-as zárkában, amibe belecsöppentem 57 februárjában, legalább tizenkét ember volt, de inkább több. Ezt Ferenc József idejében három személyes zárkának szánták. Erről tanúskodott a három lebetonozott vaságy. Este, záráskor az egész padlót szalmazsákokkal terítettük be; a frissen érkezettek aludtak a kübli közelében, és ahogy „öregedtek”, kerültek egyre közelebb az ablakhoz.

– Mindannyian politikai okok miatt voltak ott?

– Igen.

– A te büntetésed viszonylag enyhének számított?

– Igen. „Kisidős” voltam. Akadt olyan is ott, akit később halálra ítéltek, és ki is végeztek. A miskolci megtorlás rendkívül véres volt, talán mert munkásváros, és példát akartak statuálni. Számtalan embert és életformát ismertem meg, történeteket a forradalomról, és a leveréséről. Amikor úgynevezett „házba” kerültem, és kissé nyugalmasabb lett az élet, politikai viták is kialakultak a zárkában, ami néha rettenetes volt, mert a viták rendszerint nem dőltek el, mégsem mehetett el az ember, nem csaphatta rá a másikra az ajtót.

– Voltak köztetek besúgók?

– Amikor ilyen tömegesen voltunk, biztos. Az volt a jelszó, amire minden újonnan érkezőt (cuvakszot) megtanítottak, hogy arról ne beszélj, amit az ügyész nem tud.

– A beszélgetésen kívül mivel töltötted az időt?

– Nem nagyon volt más, bár számos ötlet született, mint például a kenyérbélből gyúrt sakk. De beszélgetni ezer dologról lehetett. Mindenkinek volt kedvenc témája, terület, amihez a legjobban értett. Vagy a sorsok, életek. Közben folyton zajlottak az események, folytak a tárgyalások, ahonnan mindenki fülesekkel jött vissza, beszélőre jártunk, nagy volt a fluktuáció, és a frissen érkezettek is hozták a híreket.

– A tárgyalás után az elítéltek már nem kerültek vissza a zárkába?

– Még aznap vagy másnap elvitték, mint ahogy engem is, májusban. Két hónap alatt a küblitől eljutottam az ablakig, és bosszankodtam is, hogy éppen akkor visznek el. Egy börtönorvos elé kerültem, aki megvizsgált, és megkérdezte, hova akarok kerülni: házba vagy munkára, a rabgazdaságba. Régi sittesek, akik már Rákosi alatt is ültek, arra tanítottak, hogy minél előbb munkára kell kerülni, mert ott levegő van, jobb a kaja, mozog az ember, és szabadabbnak érzi magát. Így azt mondtam az orvosnak, hogy munkára. Rám nézett, és hangsúlyosan kérdezte: Jó lesz az magának? Maga egyetemista! Furcsállottam, hogy miért szívóskodik, de inkább a rabtársaimra hallgattam, és munkára kértem magam. Nyilván jót akart, és úgy vélte, a fizikai munka megerőltető lesz nekem. Meg aztán a rabgazdaságban már közbűntényesekkel is együtt voltunk. Itt a „kisidősség” volt a kritérium, öt év alatt.

– Megerőltető volt?

– Néha igen. A pálhalmai rabgazdaságba kerültem, Dunaújváros közelébe. Régen nagybirtok volt, és máshonnan hoztak aratókat, munkásokat ide. Álltak is a vályogból készült, rozoga cselédházak, ezekben laktunk. Csak épp szögesdróttal voltak körülvéve. Egy mezőgazdasági szezont dolgoztam végig, tavasztól késő őszig, mindig az aktuális munkákat. Ami legjobban zavart, hogy időnként új helyre szállítottak, de ez az egész börtönben eltöltött időre igaz: a változtatások viseltek meg leginkább. Mire az ember összebarátkozott az ottaniakkal és megszokta a viszonyokat, máshová helyezték. Ez persze szándékos és tudatos volt, mert attól tartottak, a barátkozásokból valami összeesküvés sülhet ki. Az egyik emlékezetes munka egy szép, barokk kori, kétemeletes magtárban zajlott: a maggal teli zsákokat fel kellett hordani az emeletre. A nyolcvankilós zsákokat elbírtam, a százkilósakat nem. A törzsgárda civilben is ezt a munkát végezte, és végül kiutáltak maguk közül. A legalja a gyalogmunka volt, amikor kihajtottak a földekre. A takarmányborsót akkor szedik le, amikor már teljesen száraz, tövestől kell kihúzni, „kinyűni”, aztán elcsépelik. Olyan hosszú földekre hajtottak, amiknek a vége a látóhatárral volt azonos, és mindenkit ráállítottak egy vagy két sorra. Az ember először hajlong, aztán guggol, aztán térdel, majd fenéken csúszik. Aki előbb kiért a tábla végére, pihenhetett, amíg a többi be nem érte. Mondanom se kell, én nem az elején voltam.

Egy újabb szállítás után rab-összeköttetések révén bejutottam az ottani kultúrbrigádba, aminek a tagjai tulajdonképpen protekciósok, lógósok voltak, nem végeztek fizikai munkát, hanem a következő produkción dolgoztak. Akkor például egy operettet készítettünk és adtunk elő, aminek én a díszletét festettem, de fel is léptem benne. A rabgazdaság nagyon ómódi és rosszul szervezett volt, az aratás után a keresztek hosszú hetekig ott maradtak, rájuk esett az eső, kicsírázott a búza. Mi is szabotáltuk a munkát, amennyire lehetett: a vetőgépen a tartály csövei, amikből kicsorgott a mag, időnként eldugultak, és bottal kellett volna tisztogatni. A tábla közepén, ahol senki nem látta, nem piszkálgattuk, viszont így megmaradt a mag, amit a végén marokszámra szórtunk szét. Furcsa tábla lehetett, amikor kihajtott.

– Miért kerültél el a rabgazdaságból?

– November környékén dobta vissza a Legfelsőbb Bíróság az ítéletemet, és visszahoztak a Markóba a tárgyalásra, a jogerős ítélet után pedig egyenesen Márianosztrára vittek. Példák az érdekes ismeretségekre: egy győri fiú, aki a forradalom napjaiban bejutott az ottani ÁVO elhagyott irodájába, elsőként látta a besúgók nyilvántartását, és megdöbbenve olvasta ismerősei, tanárai nevét. Egy katolikus pap bácsi, aki napokon át szinte szó szerint mesélte Jókai Aranyemberét. Egy mezőgazdász társam, akivel megbeszéltük pálhalmai élményeimet, és aki az ablakból látható helyi tsz munkáját kommentálta rendkívül szórakoztatóan, itt csupa K-betűs, kisidős értelmiségivel voltam együtt. Egy folyosón „laktam” például Karátson Gáborral.

58 nyarán ismét országos méretű átrendezést tartottak, akkor kerültem a Gyűjtőbe. Ott az első napokban megkérdezték, ki tud rajzolni. Jelentkeztem, erre beadtak egy darab papírt és egy ceruzavéget, hogy bizonyítsam. Lerajzoltam egy zárkatársam meg egy meztelen nőt – ez biztos siker. Jó, mondták, akkor könyvtáros leszek. Nem volt világos, miért kell a könyvtárosnak rajzolnia. Bevezettek egy tágasabb cellába, ami a könyvtár volt, és megismerkedtem két társammal, akiket szintén kiválogattak, az egyik Darvas Iván volt, ő szintén jól rajzolt, a másik egy légelhárítós főhadnagy, aki korábban dekorációsként dolgozott. Időnként remekül mulattunk hárman, mindenféle játékokat találtunk ki. Darvas Iván ötlete volt például, hogy rajzoljuk meg a Belváros térképét fejből. Rajzoltunk aztán nagy méretű karikatúrákat. Például utcát aprólékos részletekkel, ahol sok minden történik. Mondj egy vicces üzletet!, mondtam Ivánnak. Művégtag – válaszolta, és akkor megrajzoltam a művégtagbolt kirakatát, amiben műseggtől kezdve mindent lehetett kapni. Néhány napon belül kiderült: azért kell a rajztehetség, mert az őrség tagjainak giccseket kell festenünk. Feltaláltuk az ál-olajfestményt: temperával festettük és lelakkoztuk. Más hasznos munkát is végeztünk: a smasszeriskola számára például tablókat készítettünk az új rangjelzésekről. Közben pedig cseréltük a zárkákban a könyveket.

– Milyen anyaga volt a börtönkönyvtárnak?

– Elég jó, és akik szabadultak, a saját köteteiket otthagyták. A szovjet irodalom mellett az 56 előtti magyar könyvtermés javát is olvashattuk.

– A családoddal tartottad a kapcsolatot?

– Időnként levelet írhattunk és néha látogathattak, ilyenkor általában apám jött el.

– Anyád haragudott?

– Igen, úgy érezte, rossz társaságba keveredem, és el fognak rontani. A szabadulásomat követő napokban attól tartott, nem tudok majd viselkedni.

– Nem tanulhattál tovább. Mihez kezdtél?

– Visszamentem a szakkörbe, ahová érettségi előtt jártam. Addigra megérlelődött bennem az elhatározás, hogy festő akarok lenni. A börtönévek sokat változtattak rajtam: megérleltek és tudatossá tettek. Tudtam már, hogy mit akarok, egyáltalán: akartam valamit. Addig is állást kellett találnom. Volt akkor egy Kiállításokat Kivitelező Vállalat, és ennek a fatelepén álltam munkába. Tulajdonképpen hórukk-munkát végeztem, de legalább függetlenül. A börtönben megélt szolidaritást a nagyon vegyes eredetű melóstársak között is hasznosíthattam: volt ott egykori Horthy-rendőr és szakképzetlen munkásként dolgozó paraszt, de jól kijöttünk egymással. Napközben dolgoztam, este pedig elmentem rajzolni.

– A későbbiekben nem hiányzott a főiskolai képzés?

– A szakkört festőművészek tartották, és kiválóan megtanították az alapokat. Később előnyt jelentett a főiskola kihagyása, ahol a hallgatók egy-egy tanár uszályához csapódnak, és aztán csak nehezen tudnak leszakadni, saját lábra állni. Inkább a szakmai ismeretségek, kapcsolatok hiányoztak.

– Mennyi ideig folytattad ezt a kétlaki életet?

– Körülbelül két évig. Akkor nagybátyám rávette a szüleimet, hogy egy ideig tartsanak el, amíg csak a festéssel foglalkozhatok. Fokozatosan megbízásokat kaptam, például az Európa Kiadótól, a Magvetőtől, és statisztáltam a Madách Színházban. Az első igazi kiállításom 67-ben volt. Ott ismerkedtem meg Patkó Imrével, akiről a Ligetben is írtam https://ligetmuhely.com/liget/patko-imre/ és Illés Árpáddal, a kiváló modern festővel. Nagyon érdekes időszak volt, amikor a Világirodalmi Lexikonnál dolgoztam segédszerkesztőként. Sokat tanultam ott.

– Tegyünk most egy nagy ugrást az időben. Mi történt a rendszerváltás után?

– Teljesen kicserélődtem. Vagy inkább kiteljesedtem. Olyan tulajdonságaimra derült fény, amikről azelőtt fogalmam sem volt: például hogy tudok írni. Az Élet és Irodalomnál mint grafikust ismertek. Egyszer kedvem támadt írni egy kiállításról, és ennek váratlan sikere lett, rendszeresen kezdett közölni az És. Később másfél éven át a heti Beszélő minden számában jelent meg képzőművészeti írásom. Aztán persze szakmai lapokban is. Szélesebb ismertségre tettem így szert, mint a festészetemmel. Ennek köszönhettem, hogy aztán a tévében képzőművészeti műsorokat szerkeszthettem. Sokat lehetett így tenni a kortárs művészet, különösen a festészet elismertetéséért, népszerűsítéséért. Amire különben alaposan rászorul. Nagy kár, hogy manapság nem gyakorolja a televízió ezt a hivatását, holott vizuális műfajánál fogva erre lenne hivatott. A rendszerváltás hozta az új művésztársaságok megalakításának lehetőségét is.

– Hogyan jött létre a Magyar Festők Társasága?

– A Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetségének elnöke, Butak András segített. A korábbi, 49-ben alakult, szovjet mintájú szövetség képtelen volt korszerű módon átalakulni, a művészek számára legelőnyösebb szervezeti formát felvenni. Azért volt szükségünk erre a társaságra, hogy önállóan, magunk tudjuk intézni az ügyeinket, és ne kelljen egy irodába bejárni engedélyért.

– Miért jó egy magyar festőnek, ha a Társaság tagja?

– Információkhoz, ajánlatokhoz, kiállítási lehetőséghez jut. Évente három-négy csoportos kiállítást szervezünk, s szép katalógust adunk ki hozzá. Némelyiken bárki részt vehet, ilyenkor fedezhetünk fel új tehetségeket, akiket meghívunk a Társaságba. Kedves szellemi játékom, hogy kitalálom, mi legyen a következő kiállítás témája. Néhány példa: Síkplasztikák, Fehér képek, Hajó, Képpárok, A titkos kert. Kitűnt, hogy a jól megválasztott alapötlet sok művészt inspirál. Izgalmas tárlatok születnek így. Megszerettem és gyakorlom a kiállításrendezés művészetét is.

– Hány tagja van a Társaságnak?

– Közel háromszáz. Eleinte nagyon gyanakvóan fogadtak az intézmények, a művészettörténészek, de aztán az eredményeink meggyőzőek lehettek. Ma már válogatunk a meghívások között. Kaptunk baráti segítséget is. A szekszárdi Művészetek Házának igazgatója, maga is festőművész, meghívott minket, hogy háromévente állítsunk ki náluk. 2005-ben már a negyedik Szekszárdi Festészeti Triennálét rendezzük. Ilyenkor buszt bérelünk, és a Társaság tagjai együtt mennek Szekszárdra a megnyitóra, ahol remekül érezzük magunkat. A megnyitóink baráti összejövetelek is egyben. A triennálékat különben mindig egy aktuális évfordulóhoz kötjük. Emlékeztünk 56-ra, Paul Klee-re és Gulácsy Lajosra egy-egy tárlatunkkal. Legközelebb Farkas István és művészete lesz a középpontban.

– A Társaság tagjain kívül is akad azért érdeklődő egy ilyen kiállításon?

– Az külön interjú témája lehetne, hogy Magyarországon a képzőművészet megbecsültsége miért kullog ennyire hátul. Úgy tűnik, nem tartozik az általános műveltséghez a képzőművészeti ismeret. Nálunk nem szégyen még értelmiségi körökben sem értetlenül és megvetően szólni a kortárs festészetről. Ismert irodalomtörténésztől hallottam: „a huszadik századi képzőművészet színtiszta marhaság”. Mit várjunk akkor másoktól? A megnyitóktól eltekintve konganak a kiállítótermek az ürességtől. Ez persze az úgynevezett szponzorokra sincs jó hatással. Pedig a mai magyar festészet gazdag sokszínűsége és kvalitásai miatt a világelsők között van.

– Megél ma egy magyar képzőművész a munkájából?

– Nagyon kevesen. A magángalériák egyike-másika próbálkozik kortárs munkák értékesítésével, de ezt csak akkor tehetik, ha biztos anyagi hátterük van. A kortárs művészet inkább csak a megszállottakat érdekli, ők pedig többnyire kispénzűek, akik havonta húsz- vagy ötvenezer forintokat törlesztenek egy képért.

– Mikor lesz a Társaság következő kiállítása?

– Most, december 18-ától, a Vigadó Galériában „A töredék metaforái” címmel. Ez 17 művész csoportkiállítása Szeifert Judit művészettörténész koncepciója szerint, archaikus hatást keltő művekből. Áprilisban pedig egy művészettörténészek bevonásával évek óta előkészített nagyszabású kiállításunkra kerül sor Győrben: a Magyar Kollázsra, ami nemcsak kortársaink bemutatkozása lesz ebben a kissé háttérbe szorított technikában, de a műfaj magyar története is.

felső kép | Kováts Albert: Picsováczi táj