BAKA ISTVÁN VERSÉRŐL
2012 június
ALKONY
A rókabundás alkonyat
most lendül át az égi partra,
s csillag-sövényen fennakad
bozontos, rozsdaszínű farka.
Kitépi és tovább szalad,
nyomára forró vért csöpögtet,
és mint pityergő vad nyulat,
kiejti szájából a Földet.
Az elegáns költői bravúrt, hogy a vers egyetlen, gazdag részletektől burjánzó metafora, első olvasáskor feledteti a véres borzongás: szánalmas földlakóként estéről estére mindannyian a róka-alkonyat szájában pityergünk, a természet örökös körforgásának alávetve. A véres-veres szörnylény egyszerre dermesztően elegáns (Kosztolányi mindig fázó úriasszonya burkolózhat rókabundába), és ijesztően vad: csillagokba akadt farkát véresre tépi, mint egy drótkerítéssel küzdő, kóbor macska, csak hogy szabadon továbbhaladhasson.
univerzum méretű
A költői képet olyan közelről látjuk, mintha a lemenő nap fényénél sétálva igazi róka szökellne át az árokpartra, hopp, ott inal! A narancsvörös izzás miatt alig látjuk a karcsú alakot, szinte beleolvad a háttérbe, erőltetni kell a szemünket, hogy követni tudjuk – s hirtelen mindez univerzum méretűvé tágul, szőröstül-bőröstül bekebelez, aprócska nyúllá töpörödve röpülünk az égi part felé, és végül menthetetlenül belehullunk a sötétségbe, újra meg újra.
A kötetben sorakozó alkonyi versek hol a vörös szín tobzódását emelik ki, hol a hűvösre váltó, kékes-szürke nyugalmat – talán ezért is olyan kellemes Baka verse után Rónay alkonyáról olvasni[1]: véresre égett sebünkre nyugtató írként simul a gyöngyszürke fátyol.
A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából
-
Az antológiában Baka István versét Rónay György Októberi alkony című verse követi ↑