Horgas Judit

A HARMADIK ÁLOM

2006 augusztus

A HARMADIK ÁLOM

Alig néhány hónapja, hogy Bíró Béla éppen itt, a Nyitott Műhelyben Farkas Attila Márton Arrobori című könyvéről szólva azt mondta a szerzőről: „bizonyos értelemben erkölcsi példaképünk”-nek tekinthetjük. A szellem embere aligha mondhat ennél megtisztelőbb dicséretet, hiszen ezzel nem pusztán a szerző íráskészségét, szakmai felkészültségét, tartalmi mondanivalójának igazát ismeri el, hanem a világhoz, és ezzel az alkotáshoz fűződő viszonyát. Az volna igazán stílusos, ha Farkas Attila Márton állna a helyemen, és ő viszonozhatná a bókot, de mert tudom, erre előbb-utóbb amúgy is sor kerül, és Bíró Béla engem kért meg a könyv bemutatására, elsőként ezt a korunkban oly szokatlan erkölcsi és szellemi tisztaságot próbálom felvázolni. Más nevében nem szólok, de én „bizonyos értelemben” erkölcsi példaképemnek tekintem A Tragédia paradoxonának szerzőjét.

nem simulékony kutató

Tegyük félre egy pillanatra a már felsorolt, máskülönben vitathatatlanul fontos jellemzőket: az íráskészséget, a szakmai felkészültséget és a tartalmi mondanivaló igazát. A mindent elöntő könyváradatban ugyan az is feltűnő erénynek számít, ha ezek közül egyik sem hibádzik, de Bíró Béla könyvét mégsem csupán ezek különböztetik meg a többi irodalomtörténeti elemzéstől, hanem az a töretlen emberi és szakmai bátorság, amellyel témájához nyúl. Az elmúlt évek kultúrpolitikai csatározásaiban különösen kínos szerepbe kényszerült, számos éles vitát kiváltó mű, Az ember tragédiája akkor is kényes téma, ha az elemző megpróbál belesimulni a kurrens irodalomtörténeti hagyományokba, ha sok társához hasonlóan elfogadja, hogy a könnyebb megoldás gyorsabban juttatja el egy tiszteletreméltó akadémiai posztig. Bíró Béla azonban nem simulékony kutató, sőt: kifejezett élvezettel szedi ízekre az előbb említett posztok birtokosainak átgondolatlan kijelentéseit. Mindehhez a bátorság mellett nemcsak komoly tudás kell, hanem a szerzőre oly jellemző vaslogika is. Ugyanakkor Bíró Bélára is igaz, amit ő maga Madáchról ír: „Madách pontosan érzi a logika korlátait. A Tragédia adekvát értelmezéséhez a logika önmagában nem is elégséges. De érvényességi körén belül eltökélten ragaszkodik a logikához. Madách nem a posztmodern előfutára” (8).

kla22

Bíró Béla pedig nem a posztmodern követője, hanem éles kritikusa: leginkább a posztmodern irodalomtudomány „egység”-re, „egyetemesség”-re és „koherenciá”-ra vonatkozó hipotéziseit kérdőjelezi meg. Új kérdéseket tesz fel, és ha nem is ad (mert nem is adhat) mindig megnyugtató válaszokat, a járatlan ösvény, melyen könyvével útnak indítja olvasóit, sokkalta izgalmasabb kalandnak tűnik, mint a hivatalos értelmezés betonsztrádája. Bíró Béla ugyanis túllép a logika már említett korlátain, és lépése igazolásához Fritjoff Schuontól kap megerősítést: „A logika többnyire az intellektuális intuíció elgyöngülésével, mi több, sorvadásával jár kéz a kézben. Az érvelés igénye tulajdonképpen azt mutatja, hogy a szellem már nem képes látni, ezért ’tapogatóznia’ kell.” (137). Bíró Béla azonban látni és láttatni akar, még ha ehhez gyakran tapogatóznia kell is. Kifogástalan szakmai tisztességét bizonyítja, hogy sosem zsonglőrködik a bizonyítékokkal: minden alkalommal becsülettel figyelmeztet, ha egy-egy következtetését nem támasztja alá írásbeli dokumentum, például a gnoszticizmus Madáchra gyakorolt lehetséges hatásait elemezve megjegyzi: „Bizonyos, hogy Madách a gnoszticizmust azzal a részletességgel és olyan átfogóan, ahogyan itt bemutattuk, semmiképpen sem ismerhette” (51). Állításai azonban éppen azzal válnak hitelessé, hogy az olvasó szabadon bepillanthat a szerző világos, áttekinthető gondolatmenetének alakulásába, és tetszés szerint csatlakozhat vagy kételkedhet.

Bíró Béla tehát nem meggyőzni, hanem megérteni akar, és ehhez a logika mellett másra is szüksége van, hogy a Tragédiában rejlő, látszólagos ellentmondásokat feloldja. Gyakorló íróként, tehát művészként jól tudja: „a művészetben, amennyiben az – József Attilával szólva – logika, de nem tudomány, nem nagy feladat logikai ellentmondásokat kikutatni. Merthogy a költészet logikája nem tudományos, hanem művészi logika. József Attila szóhasználatával: ihlet” (155). Ha elfogadjuk József Attila értelmezését, Bíró Béla elemzésére keresve sem találhatnánk jobb szót, mint hogy „ihletett”: mert nem az akadémiai tudományosság, hanem a művészet logikája szerint építkezik. Bár nem vagyok Madách-kutató, mégis úgy sejtem: a sokat vitatott, rendkívül összetett, de tagadhatatlanul nagy mű rejtélyének megoldásához könnyebben jut el, aki a művészet logikáját követi.

Logikus az is, csak éppen azon az új, járatlan ösvényen indul el. Felteszi például a kérdést: „Milyen lenne az álomszínekben látott történelem, ha azokat nem Ádám, hanem Éva álmodná, és kísérő gyanánt nem Lucifer, hanem az Úr (vagy annak valamely angyala) szegődne melléje?” (28) Felületes szemlélő az idézett részlet alapján azt hihetné, Bíró Béla felcsapott trendi vadfeminista kritikusnak, és csalódottan legyintene: micsoda marhaság! De korántsem erről van szó, hanem hogy a gnosztikusok szellemi társadalmában „a nők valóban egyenlővé válhattak a férfiakkal” (50), és mivel tudjuk, hogy Madách több szálon kapcsolódott a gnosztikus hagyományokra építő szabadkőművességhez, jogosnak tűnik a darabból kiolvasható értelmezés, hogy Ádámmal egy időben Éva is álmodott, és „nem ugyanazt az álmot álmodta, mint Ádám” (29).

valami nem stimmel

Kísérletet sem teszek, hogy tömören összefoglaljam Bíró Béla érveit és magyarázatát – ezt a könyvet éppen azért szeretem, mert egyetlen sorral sem hosszabb vagy rövidebb a kelleténél: pontosan megfelelő terjedelemben sorolja a szükséges információkat, és ha tesz is egy-egy (vitathatatlanul izgalmas) kitérőt, például Dante Isteni Színjátékának négydimenziós hipergömb-szerkezetéről, azok is szervesen kapcsolódnak gondolatmenetébe. Egyetlen, alapvetően fontos gondolatot azonban kiemelek, mert a Tragédiához fűződő régi, személyes problémám feloldását leltem meg benne. Jól emlékszem, kiskamaszként olvasva a művet milyen ellenszenvesnek tűnt az Úr kinyilatkoztatása: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat”, és mélyen egyetértettem Arany János megjegyzésével, aki Madáchhoz intézett levelében az Úr „mesteremberes önelégültségé”-t kritizálta. A Tragédia egésze sem tudta eloszlatni a kezdeti homályos kételyt, hogy valami nem stimmel. Bíró Béla könyvéből azonban megtudtam, hogy a gnosztikus vallás és filozófia szerint „az Úr (az Ószövetség Jehovája) nem azonos az Atyával, az androgün teljességet és tökéletességet ’megtestesítő’ eredendő Istenséggel, pusztán az ösztönöket és az intuíciót megtestesítő Démiurgosszal, aki teremt ugyan, de teremtménye, akár a mesterember alkotása, szellemileg magasabb rendű nála” (107). Ha elfogadjuk ezt a kettősséget, az Úr és az Atya különválását, a darab számos más problémájára is megoldást találunk, például helyreáll a drámai egyensúly az Úr és Lucifer között. A többek között drámatörténetet is oktató szerző hangsúlyozza is, hogy „a valódi drámaiság sine qua nonja – minden, a dráma jelenségét adekvátan értelmező drámaelméletben – az egymással szemben álló erők egyensúlya” (115). Gyanítom, hogy a darab színházi bemutatásának ismétlődő kudarca éppen ennek a felismerésnek a hiányából fakad, ezért a Tragédiával foglalkozó rendezőknek a jövőben kötelező olvasmányként ajánlom Bíró könyvét.

kla24

A Tragédia aktualitását külön fejezetben tárgyalja a szerző, és amit ott ír, hogy „a tudományt, a pénzügyi világot, az erkölcs szféráját uraló s az egység minden formáját elutasító steril spekuláció (a londoni szín fogyasztóivá tökéletesített változata) ma már hovatovább az emberi létezés alapjait, a bolygó életét fenyegeti” (210), nos, ez mind nagyon is igaz, én mégsem csupán ezért érzem aktuálisnak Madách művét. Bíró Béla könyvében számtalanszor említi a dualitást, az androgün kettősséget: két álomról, két történelemről, az istenség két alakjáról esik szó: a kettő itt nemcsak számszerűen, hanem szellemi értelemben is több, mint az egy. Mintha a szerző maga is osztaná Madách ellenszenvét „az agresszív tudomány iránt, mely ’széles ágú fájá’-nak árnyékával mindent elöl maga körül, azaz az egyoldalú, önmagát mindentudónak és mindenhatónak tételező ’önhitt’ racionalista tradíció iránt, mely önnön igazságkritériumait minden más hagyomány érvényességének csalhatatlan mércéjeként tünteti fel. Meghökkentően mai gondolatok!” (112) – véli Bíró Béla, és én csak ismételhetem: meghökkentő, de nagyon is mai gondolatok.

tudomást sem vett

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Amerikában élő Csonka Farnek Mária esete, aki disszertációt írt Madách Tragédiájának és Wilhelm Jordan egy évtizeddel korábbi, Demiurgos című művének összehasonlításáról. Bíró Béla röviden felvázolja a vitathatatlan hasonlóságokat, nyilvánvalóvá teszi: aligha lehet szó véletlen párhuzamról, majd megjegyzi: „a Madách-kutatás Farnek állításait sem el nem fogadta, sem nem cáfolta, egyszerűen tudomást sem vett róluk” (59). Elbűvölt olvasóként és a kötet szerkesztőjeként csak remélhetem: Bíró Béla könyvével nem ez történik majd, a hivatalos irodalomtörténet – az Úr, az Atya vagy talán Lucifer súgására – felneszel, és ha nem is fogadja el, legalább cáfolja állításait. Ez is egy álom, a harmadik – Judit álma –, a szerzőt pedig csak azzal biztathatom, amit a Tragédia végén az angyalok kara mond: „Tégy bátran hát, és ne bánd, ha / A tömeg hálátlan is lesz”.

kép | shutterstock.com