A GAZDAG ORSZÁGOK FELELŐSSÉGE 

Paul Kennedy történészprofesszor könyve, A XXI. század küszöbén 1992-ben íródott, magyarul azonban csak most jelent meg, a Napvilág Kiadó gondozásában. A szerző a 2025-ig bekövetkező világméretű változásokat vizsgálja, a kínálkozó lehetőségeket és a felmerülő nehézségeket teljes ívű elemzésében pontos adatokkal, illetve a különböző tudományos intézetek prognózisaival támasztja alá. Természetesen nem nyújt megoldást a problémákra, mint írja: „E könyv végül is nem mondja, hogy a változás önmagában véve jó, inkább azt, hogy valószínűleg egyaránt hoz előnyös és hátrányos következményeket. Ugyanakkor, ha legalább meg tudjuk érteni a bolygónkra zúduló átalakulásokat, képesek lehetünk annak felismerésére, hogy miként készüljünk fel rájuk”.

A népesség ereje

A könyv három részre tagolódik, az elsőben Kennedy a változásokat kikényszerítő erőket vizsgálja és az általános következményeket. Az egyik, talán legfontosabb ilyen erő a demográfiai robbanás. A szerző egész művének alapja Thomas Robert Malthus angol lelkész könyve, a Tanulmány a népesedés törvényéről, ahogyan az a társadalom eljövendő javulására hat. Malthus 1789-ben írta tanulmányát, amikor Anglia, Franciaország és Amerika lakossága huszonöt évenként megkétszereződött. A falusi lelkészt elsősorban az aggasztotta, hogy „a népesség ereje végtelenül nagyobb, mint a földnek az az ereje, hogy biztosítsa az ember megélhetését”. Mint Kennedy írja, végül nem váltak be Malthus jövendölései, mert a nagy tömegű kivándorlás, a mezőgazdasági termelés fellendülése és az ipari forradalom megakadályozta Nagy-Britannia teljes összeomlását. A napjainkban lejátszódó demográfiai robbanás azonban sokkal nagyobb mérvű, ezért korántsem biztos, hogy hasonló megoldások kínálkoznak majd. Ráadásul a népesség tömeges növekedése csak a fejlődő országokban tapasztalható, a fejlett országokban stagnál, vagy csökken a lakosság száma: „Míg a legszegényebb afrikai országokban a lakosságnak alig 2 vagy 3 százaléka idősebb hatvanöt évesnél, addig a gazdag és egészséges nemzetek esetében ez az arány sokkalta magasabb – Norvégiában 16,4, Svédországban 18,3 százalék. A gazdag országok közösségében állandóan növekszik ez az átlag, részben azért, mert a teljes termelékenységi arányszám csökken; részben pedig mert egyre javul az idősek egészségvédelmének színvonala: 2010 körül a lakosság mintegy 15,3 százaléka lesz hatvanöt évnél idősebb, s ez a szám 2040-re megközelíti a 22 százalékot. Mindez egy szép napon további akadályt gördít a nemzetközi – vagy inkább észak–déli – megértés útjába, mert miközben a virágzó társadalmaknak az a gondjuk, hogy minél többet nyújtsanak az öregeknek, addig a világ többi része segítségért könyörög, hogy eleget tehessen azoknak a követeléseknek, amelyeket a csecsemők és a gyerekek növekvő tömege támaszt”.

A fejlett országok már napjainkban is menekültek tömegeit fogadják be, társadalmaikban egyre erősebbek a jobboldali, idegengyűlölő politikai erők. A munkanélküliségtől rettegő honpolgárok nyomására a kormányok egyre szigorúbban korlátozzák a bevándorlást, de hiába. „Amennyiben a fejlődő világnak sikerül növelnie termelését és életszínvonalát, folyamatosan csökken majd a Nyugat részesedése a gazdasági termelésben, a világ egésze fölötti hatalomban és politikai befolyásban, egyszerűen a számok súlya révén; ez viszont felveti azt az érdekes kérdést, hogy vajon a ’nyugati értékek’ – a liberalizmus, az emberi jogok, a vallási türelem, a demokrácia, a piaci erők – megtartják-e uralkodó helyzetüket abban a világban, amelyet elsősorban a felvilágosodás racionális, tudományos és liberális elvei által nem érintett társadalmak lakosai népesítenek be. Ha azonban a fejlődő világ továbbra is a szegénység csapdájában vergődik, a fejlettebb országokat ostrom alá veszik a vándorlók és menekülők tízmilliói, akik a demokráciák jómódú, de öregedő népességének a részét szeretnék alkotni”.

Új technológiák, új problémák

A közelmúltban kidolgozott új technológiák, a számítógépek, műholdak, az információs és kommunikációs rendszerek szintén rendkívül fontos befolyásoló tényezői lesznek a jövő századnak. Többek között globálissá teszik a nemzetközi üzleti életet, és ezzel alapvetően megváltoztatják a nagyvállalatok tevékenységét. Ez érezhető lesz az emberek mindennapi életében is: „… az üzenet egyértelmű: aki nem engedelmeskedik a piac törvényeinek, annak a gazdasága megsínyli azt. A piac üzenete azonban figyelmen kívül hagy fontos szempontokat. Ha mondjuk egy francia szocialista kormány lelkiismeretesen arra törekszik, hogy jobb iskolákat, egészségügyi ellátást és lakásviszonyokat biztosítson polgárai számára, akkor vajon milyen módon teremtheti elő a szükséges összegeket anélkül, hogy riadalmat keltene a nemzetközi beruházók körében, akiket esetleg egyáltalán nem érdekel ezeknek a polgároknak a jóléte, csakis a saját profitjuk? Az észszerű piac ugyanis természeténél fogva nem törődik a társadalmi igazsággal és belátással”. A biotechnikai újítások talán megoldást jelenthetnek a növekvő éhínségre, de súlyos problémákat vetnek föl. Az egészségügyi kérdéseken túl az egyik legnagyobb „környezeti gond, hogy a biotechnikát használó mezőgazdaság serkenti a kibújást az alapvető ökológiai reformok megoldása alól. Nyersen fogalmazva: amennyiben ki lehet fejleszteni azt az élelmiszernövényt, amely megél a sós talajon vagy a forró, száraz hőmérsékleten, vajon nem fogják-e a földművesek figyelmen kívül hagyni a környezeti károsodás forrásait, és egyszerűen csak megvárni, amíg a tudósok kifejlesztik az új feltételeknek megfelelő új vetőmagokat? Vajon az a genetikailag módosított hal, amely megél az elsavasodott tavakban, nem gyengíti-e az elszántságot, hogy megtisztítsák a levegőt és a vizet? A tudósok ugyanis ahelyett, hogy foglalkoznának a globális felmelegedéssel, a talaj túlzott öntözés folytán bekövetkezett elsavasodásával vagy a bambuszerdők túlságosan gyors irtásával, olyan növényeket találnak fel, amelyek megpróbálnak ’együttműködni’ az emberi tevékenység által okozott környezeti változásokkal”.

A robotika fokozott alkalmazása új ipari forradalomhoz vezethet világszerte. Elsősorban Japánban jelentős az automatizálás, mert a munkaerőhiány mellett megfelelő szakértelemmel és tőkével rendelkeznek. A fejlődő országokban azonban nem lenne észszerű a robotok alkalmazása, hiszen csak súlyosbítaná a munkanélküliséget.

A könyv egyik sarkalatos pontja, hogy miként kelthető fel a gazdag, fejlett országok érdeklődése, felelőssége nyomorban tengődő társaik iránt. A tömeges bevándorlás keltette társadalmi nehézségeken túl a természeti környezetünket fenyegető veszélyek is súlyosan érinthetik a fejlett országokat, hiszen a környezetszennyezés nem áll meg az országhatároknál. „Nyilvánvalóan főleg társadalmi és demográfiai okai vannak annak, hogy a fejlődő társadalmak nem tudják azonnal érvényesíteni a ’zöld’ politikát. Az aggódó skandinávok viszonylag könnyen megtehetik, hogy az egy főre jutó magas jövedelem egy részét a nem nukleáris áramforrások fejlesztésére vagy folyóik megtisztítására fordítsák. Azokban a társadalmakban azonban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem a svédországinak mindössze századrésze, sokkalta nehezebb előteremteni a környezetet védő politika érvényesítéséhez szükséges tőkét, szaktudást. A károkat vagy a demográfiai robbanás, vagy az ipari szennyezés okozza; az előbbit csak úgy lehet megállítani, ha visszafogják a lakosság növekedését, ami a közeljövőben egyszerűen elképzelhetetlen Dél-Ázsiában, Afrikában és Közép-Amerikában; az ipari szennyezés csökkentésének egyetlen módja pedig az iparosítási folyamat visszafordítása lenne, noha számos fejlődő társadalom éppen az iparosítást tekinti az egyetlen lehetőségnek arra, hogy kiszabaduljon a demográfiai okokra vezethető szegénységcsapdából. Ha Malthus Angliájának el kellett szenvednie az ipari forradalom korai kellemetlen mellékhatásait annak érdekében, hogy felvirágozzék, vajon ki szólíthatja fel Mexikót és Indiát, hogy ne tegyen erre kísérletet? És ugyan ki állíthatja meg őket, ha erre az útra akarnak lépni? A válasz: senki – és legkevésbé a fejlett világ lakosai próbálkozhatnak meg vele”.

arányos áldozat

Kennedy szerint a környezeti katasztrófa elhárítását a fejlett országoknak kell kezdeményezniük. „Az egész világon áldozatot kell hozni, mi több, ezeknek a lehető legméltányosabbaknak kell lenniük, tekintetbe véve a különböző jövedelmi szinteket. A szegény indiai favágókat vagy az afrikai parasztokat, akiknek állatai lelegelik a szavannát, aligha lehet rávenni életmódjuk megváltoztatására, hacsak a náluk százszorta gazdagabb társadalmak nem hoznak ezzel arányos áldozatot és nem kínálnak fel megfelelő támogatást az elveszett jövedelem pótlására. Miért is törődnének a fejlődő országok az üvegházhatással, amikor – saját véleményük szerint – olyan sürgető helyi kérdésekkel kell szembenézniük, mint a talajerózió, az elsivatagosodás, az ivóvíz hiánya, a nyomasztó nemzetközi adósságterhek, az exportot nehezítő, erősödő protekcionizmus, a technológiaátadás elégtelensége stb.? Hány kétségbeesett etiópnak vagy kasmírinek van érkezése arra, hogy aggódjék, amiért ’ózonlyuk’ nyílik Észak-Amerika fölött?”

Regionális hatások

A könyv második felében a szerző a regionális hatásokat vizsgálja Japánban, Indiában és Kínában, a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió széthullott birodalmában, Európában és végül az Egyesült Államokban. Több szempontból kutatja az országok előtt álló lehetőségeket, a kockázatokat és a veszélyeket, a kormányokra váró hihetetlenül nehéz döntéseket. Egyben azt is érzékelteti, hogy egy-egy nagyobb ország vagy földrész jövője mennyire befolyásolja az egész világ sorsának alakulását. „Ha Kína és India hárommilliárd lakosának sikerül megháromszoroznia átlagos életszínvonalát (arra a szintre emelve, mely nyugati mértékkel még mindig elviselhetetlenül alacsony), ez nemcsak a helyi környezetet és közegészséget, hanem az egész világ légkörét is károsítaná. Noha ez a veszély mind fenyegetőbb, lehetetlen – és nevetséges – volna, ha a világ rá akarná kényszeríteni Kínát és Indiát gazdasági fejlődést célzó tervei feladására; egyben álszent is, hiszen a fejlett társadalmak (elsősorban az Egyesült Államok) egy főre kivetítve sokkal nagyobb mértékben károsítják a Föld légkörét”.

A fejlődő országok minden téren egyre inkább lemaradnak fejlett társaiktól, „… úgy tűnik, hogy a következő évszázad küszöbén a fejlett gazdasággal rendelkező országoknál van az összes ütőkártya – a tőke, a technológia, a tájékoztatás irányítása, az élelmiszerfeleslegek, a hatalmas multinacionális vállalatok –, és ha lehetséges, előnyük tovább nő, mivel a műszaki fejlődés eredményeképpen csökken a munka és a nyersanyagok értéke, márpedig ezek a fejlődő országok fő kincsei. Noha ezek az államok a gyarmati uralom megszűnte óta névlegesen függetlenek, ma alighanem jobban függnek Európától és az Egyesült Államoktól, mint egy évszázaddal ezelőtt”.

külpolitikai megosztottság

Kelet- és Közép-Európát vizsgálva Kennedy kiemeli a kisebbségi politika nehézségeit. Az etnikai megosztottságot leginkább a volt Jugoszlávia sínylette meg, de a többi országban is állandó konfliktusokhoz vezet a „többség kontra kisebbség” problémája. „A megfigyelők századunk első évtizedeiben amiatt aggódtak, hogy a balkáni versengés az egyensúly felborulásához és háborúhoz vezethet, amelybe más nemzetek is belesodródnak”. Az Európai Közösség nemzeteinek jövőjét vizsgálva a legizgalmasabb kérdés, hogy létrejön-e az egységes Európa, illetve hogy milyen gazdasági, társadalmi és kulturális változásokat hozhat az egyesülés. Több ország rendkívül bizonytalan az egyesülés számos pontjában, az emberek elsősorban nemzeti önállóságukat féltik. „Az európai egység irányzata nemcsak gazdasági vonatkozásban ássa alá a nemzeti szuverenitást, noha a különböző politikai csoportok kísérleteket tesznek ennek megakadályozására. Az Európai Bizottság véleménye szerint oly gyorsan megy végbe a gazdasági integráció, hogy ’a Közösség összetartását nagyon veszélyeztetné’, ha a politikai kapcsolatok fejletlenek maradnának. Ez nem jelenti, hogy a politikai egységgel kapcsolatos megállapodás útja sima és egyenletes lesz. A kuvaiti–iraki válság fényt vetett Európa külpolitikai megosztottságára, s a népszavazás, amelyet 1992-ben tartottak Dániában és Franciaországban a maastrichti megállapodásokról, rámutatott, mennyire ódzkodik a közvélemény a nemzeti szuverenitás további csorbulásától. Mindez arra emlékeztet, hogy milyen nehézségek állnak az európai egység útjába”.

A megoldás kulcsa

A könyv befejező, harmadik részében Kennedy arra próbál válaszolni, hogyan készíthetik fel magukat a társadalmak a huszonegyedik századra. Mint írja, „… könyvemet útmutatónak szántam a világméretű változások megértéséhez. és nem gyakorlati kézikönyvnek az adandó válaszokat illetően”, ezért csak felsorolás-szerűen említi azokat a módszereket, amelyek csökkenthetik a népességnövekedés, a környezetszennyezés és a világméretű pazarlás mértékét, illetve elősegítik az új technológiák megfelelő felhasználását. „Röviden tehát nem a nemzetek feletti kihívásokra adandó megoldásokban van hiány. Gond az, hogy a közvélemény és a politikusok egyaránt vonakodnak az olyan változtatásoktól, amelyek a hosszú távú általános előnyök elnyerése érdekében rövid távú személyes áldozatokat követelnek”. A megoldás kulcsa tehát nem pusztán a különböző reformok bevezetésében rejlik. A szerző három elemet emel ki: az oktatás szerepét, a nők helyzetét és a politikai vezetés szükségességét.

Mivel a könyv a jövőben bekövetkező eseményeket tárgyalja, és adatainak jó része is – bár tudományosan megalapozott, mégis sok tényező által befolyásolható – prognózis, a szerző maga is elismeri, hogy „semmi sem biztos azonkívül, hogy számtalan bizonytalansággal állunk szemben; ugyanakkor e tény puszta felismerése már szilárd kiindulópontot jelenthet, és ez természetesen sokkal szerencsésebb, mint ha vak módjára nem veszünk tudomást világunk változásáról”.

kép | vecteezy.com