Horgas Judit

A FÁJDALOM 

2001 november

A FÁJDALOM 

Két oldalról támad, valahonnan a kisagy tájékáról majd alattomosan kúszik lefelé, körbefonja a nyaktőnél szétcsúszott csigolyákat, lüktetve árad az inak között, és tovább, a lapockák fölött mogyorónyi csomókba görcsösödik és kitartóan, módszeresen birtokába veszi a gerinc mindkét oldalát, míg végül a csípőcsonton megállapodva szétterül. Mint minden zsarnoknak, messze ér a keze, a távolabbi térd- és bokavidékeken is érezhető izzó uralma, amely könnyedén átforrósítja a leghűvösebb ecetes vizet is, bágyadt forradalmát a lázadozó testnek.

Ilyenkor nincs már menekvés, az íjként megfeszülő gerincoszlop mentén a gyulladás visszatér eredetéhez és tüzes abroncsba szorítja a fejet, a halántéknál mélyen a koponyába fúródik, s a lebénult gondolatokat ragacsos, forró masszájába fojtja. Gondolkodó embernek a fizikai kínokon túl külön gyötrelem az értelmetlen szenvedés, a hiábavalóság tompa felismerése, amelyet csak tetéz az időtlen várakozás. A pokoli (vagy mennyei) igazságtalanságon akár fel is háborodhatunk, de a szánalmas kapálózás csak tovább merevíti a megkövesedett nyakat, és még rövidebbre harapja az összezsugorodott izomkötegeket.

És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. És elsüllyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is. És hátra tekinte az ő felesége, és sóbálvánnyá lön.

Azon a napon, amikor kénkövek helyett repülőgépek szállnak alá az égből, hiába morogtam, hogy mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz, mert nem mutatkozott hegy akkora, hogy eltakarja az újra és újra lepergő képsorokat. És ahogy az elinduló fájdalom lassan sóbálvánnyá dermesztette testemet, a világtörténelem első stresszelt szemtanújára gondoltam, egy asszonyra, aki nem menekült, hanem megállva hátrafordult, és meredten nézte a pusztuló várost.

kép | shutterstock.com