Horgas Béla

ÚJ ALKÍMIA

2008 augusztus

ÚJ ALKÍMIA

Spirál

Viharzó szél nyögeti a hegyi ház ablakait, akit
egyszer a szócsináló spirál elkap (legalábbis
engem), kotyvasztani kényszer lökdös, hallomás
vezet. Meglehet, ez a netovábbja már, de nem;
hiába dramatizál az idő, a hangzat, de nem –

papírvékony jégen jön-megy mind, aki él.

Hónak a hő halál, álmában inhalál, beszakad
a hegy; délben meg, napsütésben, ezüst
cseppek hullongálnak üvegkérgű fákról;
a zúzmara mesebeli csipkéi elvakítanak.

Mi lesz (s nem lesz) holnap? Halad. Már olvad.

Ellenvetés

Kapaszkodj!
Ha kicsi vagy, ágaskodj! –
ez jó tanács volt egykor, de kettőkor
mit csináljunk, öregem?
Én tűz fölé tartom görebem,
régi hangjaimban is
új alkímián fő a fejem;
sohasem volt még ilyen tágas térségem
az elszabadult időben, helyben rohanóban.
Egymásra csavarodóban
bugyraikat az évtizedek összeömlesztik,
aztán kiporcióznának,
batyum képzetei meg szétterülnek,
rojtozott rongyokhoz sárga maszkok ülnek,
kik ezek s minek szirénáznak;
állj meg, kapaszkodj, kérdezz:
szétszakad ez vagy egybeépül?
És mivé?
Számít-e hát, vagy csak villog vakon a mondat
eleve avantgárd ellenvetése?
Kizuhanva, beleveszve, öregem,
rázom egyre görebem:
ki ne kerekedj még, le ne zárulj.
Mit felelsz?

Művászon

Válasz nincs, tudom. Szerencsére…
Mereng az ember esetten és közben
érzi, féli: ez is az, és nem vigasz,
hogy mégsem. A kerengésben lassan
földereng hangzatok vibráló hajlata,
szemnek való zene, szavak, művászon
szövetén átvérző vonalak futása, szél
járása a jéghegyen –

Az oktalan

napló a vers vakló fel-felnyerít
fehérló fia lánya éhese akárkije
kitépem vagy rám szakad bujtogat
meg-megfeszülök tőle héjamból
kilök egy rövidnadrágos fickó
fölzaklat hajamnál fogva húz
elém áll ujjával mellemre bök
csak lassan a testtel sziszergek
tudhatnád ez nem képes beszéd
ádáz viszketés csupasz alkaromra
ül tollatlan madár alkalomra vár
a csőre néma néz elhessenteném
te pedig te elnyűtt oktalanom
mondd meg egyszóval mit akarsz

Hajlatához

arcomat szorítom
nyakad hajlatához
hogy meghatározz
láthatáromon átmoss
szorítom arcodat
nyakam hajlatához
mindennapi halálon
át is meghatároz
arcon nyakon kézen
a ráncvonalak rajza
időtánc sablonjai
mind-mind kitakarva
kimondhatatlan
és félreérthetetlen
nem csillámló felület
az anyag süket kénye
lehetetlensége de
ellenére vagy vele
mindegy megtalálom
szorítom arcát
nyakam hajlatához

kép | jumpstory.com