„ÚGY ISTENIGAZÁBÓL MIRE VÁGYNÁL?”

A költészet nekem elsősorban talán hangzás, méghozzá lendítő, mozgató hangzás, még akkor is, ha rögzít csak, szikáran megállapít: „Most tél van és csend és hó és halál” – vagy „Alvó szegek a jéghideg homokban”. Hangzás, mozdulás, lendülés, ritmizálás, zene, tánc. Nagymamám ringató dödögése, ahogy megmaradt bennem: „Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender, fölmászott a fára, leesett a sárba, két kutya húzta, harmadik meg nyúzta.” Ez a legtávolabbi pont, a legalsó fok időlétrámon, amire emlékszem vagy emlékezni vélek, bár mióta megírtam s így irodalmi ténnyé tettem, valódi élettényként hivatkozom rá. Az is. Az emberben persze sok-sok hangzás megtapad, szókapcsolatok, nótadarabok, verstöredékek – s talán azért részletek inkább, mert a mondogatások, ismétlések során még a különben olcsó szövegekből, akár slágerekből, érzelmes dallamokból is kitüremlik és fölizzik egy-egy véletlenül (vagy mégsem véletlenül) elkülönülő elem, ami megborzongat valamiképpen. A költészet borzongás, s persze nem csak zene által, ez régi felismerés, de újra meg újra átéli az ember: borzong, és rádöbben, hogy borzong. S hogy ki mitől, azt a mentális mélységek jobbára földeríthetetlen folyamatai irányítják. (Sokszor gondoltam már, hogy összerakom, sorba rendezem ezeket a darabkákat: kiadnak majd egy történetet talán, s ha nem, hát valami idővonalat, képmontázst, valamilyen rendszert, aminek értelme, jelentése, valami végtelenje lesz; most, hogy írom ezt, egy ’99-ben Kubában, öreg zenészekről készült film, a Buena Vista Social Club muzsikáját hallgatom, mintha nagymamám dajkálna fateknőben.)

szorosan összegabalyodva

Legrégebbi hangzásforrásaim nagymama mondókái mellett a templomi és a mozgalmi énekek voltak, egymás mellett a májusi litánia kitartott zengése, hogy „Mária, aranyház” és „elefántcsontból való torony” meg a „föl, föl, ti rabjai a földnek”. Tegnap reggel borotválkozás közben egyszer csak megszólalt a fülemben, hogy „nagytőkések az angol urak, készítik elő a háborúkat”, s mikor hökkenten odakaptam a fejem, szólt tovább: „vezess, te lángoló, tűzszínű zászló, vezess az éjnek éjén át!” Mindez tíz-tizennégy éves koromból tör elő, ha előtör, dallamosan, valami lenti, mögötti hodályból (homályból), ahol velük szorosan összegabalyodva léteznek az iskolai versenyekben tízesével bevágott versek, főleg Petőfi költeményei, ugyancsak dallamosan, hogy „Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek, / A rónára halvány ködök települnek, / S csak félig mutatják / A betyár alakját, / Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… / Háta mögött farkas, feje fölött holló.”

Egyszer – ötödikben talán –, az éppen soron lévő versengésben osztálytársam és barátom egy kockás füzetben kézírásos verseket mutatott – inkább lobogtatott – kihívóan, és közölte, hogy ő ezeket is felmondja majd. Gyanakodva kérdeztem, hogy miféle versek azok, honnan másolta a ránézésre is roppant versenyképesnek tetsző, mert egy-két szakaszból álló műveket. Sehonnan, biggyesztette száját a barát és vetélytárs, aztán villant a szeme és helyesbített: vagyis a saját fejéből másolta a saját kockás füzetébe – ezek a saját versei. Több se kellett nekem. Volt füzetem, kezem, fejem – és lett versem is: saját. Másnap, a versenyen némi kétszínűséggel érdeklődtem társamtól, hogy hány saját verse van, s mikor bemondta, hogy nyolc, én rávágtam, nekem meg tizenkettő. Sajnos, a füzetet nem tudom bemutatni, de az első saját versemre pontosan emlékszem a kockásból, írásom képét is élesen látom, mintha ma lenne az egész, amiben kétségtelenül szerepet játszik a későbbi tény, hogy felnőttként sokszor elmeséltem a történetet kíváncsi kisgyerekeknek tartott író-olvasó találkozóimon (túlzok-e, ha azt mondom, hogy több százszor?), s mert mindig tetszést arattam vele, talán Olvasóm se bánja, ha ide idézem Elmúlt a nyár című, föltehetőleg csakugyan első saját versemet –: ’49-ből.

Itt van az ősz,
elmúlt a nyár,
üres most az
egész határ.

Sárgulnak a fák.
Lehullik a levél.
Süvöltve zúg
az őszi szél.

Kisgyerekeknek, tehát nyolc-tízéveseknek szólt a mese és a vers, akik már tudnak olvasni (tudtak), és azért is bizonyult alkalmasnak, mert jól lehetett aztán beszélgetni róla, „irodalomtudósi” villogással fölismerni, hogy Petőfi-utánzat a szöveg, éppen nem saját, és eltűnődni, hogy az utánzó vers (ha vers egyáltalán) és a valóban saját vers között mi a különbség, hogy az utánzás miféle másodlagos, külsődleges, primitív – és ugyanakkor különös jelenség, mert belsődleges rétegeiben teremtő történés (eljárás), jó esetben az egyedi, eredeti, a senki mással nem azonos egyetlen személy, a szent személy szülője. A költészetben ez a személy szólal meg: saját hangon, és bizonyos fokig saját nyelven is.

a személy szentsége

Mennyi nagy szó, mennyi alapelem, szinte kimeríthetetlen fogalom, megragadhatatlan általánosság, de tízévesekkel még könnyebb rendszerbe állítani (valamelyest legalább) a szavakat és jelentéseiket. Lévinas, akinek művét közben olvasom, s most már barátja, filozófustársa, Derrida magyarázatait is próbálom használni, hogy megértsem, azt mondja a személy szentségéről: „… szentebb, mint egy föld, még ha az a föld a Szentföld volna is. Egy bántalmazott személyhez képest ez a – szent és megígért – föld csak pusztaság és sivatag, fák és kövek halmaza.”

Utánzat és saját bonyodalmai, a személy kifejezési formái mára átláthatatlanul elterebélyesedtek. A vendégszövegek és az idézések, rájátszások, a fiktív dokumentumok, a különféle személyekre szabdalt személyek divatja keveredik a kommunikációra szomjas és képtelen kor feszüléséből kipattanó reális alakzatokkal, a játékok és kínok szülte kísérletekkel. Engem az áthallások és rájátszások lehetőségei mindig elbűvöltek és olyan új formákkal kecsegtettek, amelyeket arányérzékemre támaszkodva vígan próbáltam kamatoztatni, játszani velük, s közben eljutni a lehető legkonkrétabb és vaskosabb társadalmi valóság-darabok megközelítéséhez, még a politika csavaros elméleteihez és csatakos tényeihez is. A költészettől semmi emberi és nem emberi nem idegen. A vágy (ahogyan Platón mondaná, a „gyönyörök őrülete”, hogy kedvünket leljük abban, amitől az életünk függ, ahogyan Lévinas mondja) egyetemes és kikerülhetetlen, minden élő vágyik, aki a vágytalanságra (mert neki a dolgok szalmakutyák – vigyázat: idézőjel nélküli idézet!), az is.

eufóriában harsogott

A politika szó persze ugyanúgy széles és sokrétegű, történetileg is változó tartományt jelöl, mint a saját vagy az utánzás és a személy – vagy akár a költészet. Ebben az alfejezetben, ami talán a többiekhez képest is életregényesebb lesz s akár memoárnak is mondhatnám (írhatnám, s akkor már lenne: memoir!), a vágy és a politika címszavai ürügyén régi vonzódásomat követve Kollár Pál Váróterem című festményéről szeretnék írni, méghozzá egy baráti összejövetelt idézve, mely a művész zugligeti úti műtermében, vagyis a lakásán esett meg a nyolcvanas évek elején. Azért írok erről az estéről éppen, mert a társaságot egy Kanadában élő, cseh származású művészettörténész és galériás, bizonyos Hudviczka úr kedvéért hívták össze Kollárék, aki amolyan fölfedező, üzletszerző körutat tett a régióban, és első állomásán megdöbbenve nyugtázta, hogy mindaz, amit kigondolt, máris valóságként áll előtte. Hudviczka legalább négy kelet-európai nyelven beszélt, magyarul is elég jól, s olyan eufóriában harsogott a Váróterem előtt, mintha élete egyik csodás megvalósulását, a szó, méghozzá a saját ige testet öltését élné át éppen. Az apró termetű, ötvenes éveinek közepén járó, szinte teljesen szőrtelen, szemüveges koponyáját villogtató férfiú önmagát ünnepelve magyarázta, hogy meggyőződése szerint Kelet-Európában születhet meg a századvég nagy művészete, mert a szűkösség és a szabadsághiány némelyeket dacossá tesz, kitörésre sarkall, s a felemás viszonyok feszültsége megszüli a kor átfogó pillanatait meglátni és rögzíteni képes művészeket… Mindegy is, hogy Budapesten, Prágában vagy Varsóban szüli meg, ha megszüli, hiszen az a fő, hogy megszülje. Az a fő, és ime, itt van, ugye, ime, tessék nézni, ime… Hudviczka úr önfeledten imézett, erre pontosan emlékszem, rövid i-vel mondta, idéztük aztán eleget, így: „Az a fő, hogy ime.” Ez volt akkoriban a mi dacos jelmondatunk, és aki emlékszik még a nyolcvanas évekre, tudhatja, hallhatja, hogy benne van egy divatos pop-szám, a Fö-fő-dal töredéke is, amelyet ugyancsak kedveltünk, mert a műfaját messze meghaladó mélységekig hatolt, s nemcsak tünete, hanem jellemzője volt a kornak, a széthulló társadalomnak, és erőszakos lüktetésében is megjelent valami transzcendens lendület, elfojtott vágy és – főleg –: bánat. Ebben a költészetregényben végre megírhatom, hogy némelykor olyan önfeledten dúdoltam, mintha én írtam volna, s most nem nehéz a mindössze két strófából álló, ismételgető szöveget idéznem, hogy ott szóljon Hudviczka úr s az én képelemzésem mögött.

Elhagyott a jobbik énem,
azt mondják, hogy kár lesz értem,
elhagyott vagy én hagytam el őt!
No de fő, mi a fő, az a fő-fő,
legfelül csak,
legbelül csak kő a fő-fő!
Kő a fő, kő a fő, kő a fö-fő!

Járok én, mint kulcs a zárban,
nincsen kulcs a vakvilágban,
elhagyott vagy én hagytam el őt!
No de fő, mi a fő, az a fő-fő,
legfelül csak,
legbelül csak kő a fő fő!
Kő a fő, kő a fő, kő a fö-fő!

Bevallom (ha már a memoária így elcsábított), hogy a Fö-fő-dal jelentése nekem azért is ment mélyebbre a szokásosnál, mert képzeletemben minden alkalommal – most is, ahogy előbányásztam a magnótekercset és meghallgattam – felidézte a hetvenes évek közepén írott Jobbik énünk című versemet, amely képzeletem szerint ugyanebben a közérzeti mederben létezik, pontosabban: hajózik – még pontosabban: ugyanennek a közérzetnek a vásznára vetül, és filmszerű képsorában ironikusan mutatja föl a ’68 után végképp ellehetetlenülni látszó kelet-közép-európai rendszerek erkölcsi süllyedését. A verset persze a kutya sem értékelte, míg a Fö-fő-dalt bizony tízezrek fújták, de az én merész képzeletemnek valahogy ez is jólesett, kapóra jött, mert a sláger népszerűségének fényét, egy sugarát legalább kisajátította „jobbik énemnek”:

bokája körül egy porcelánnadrág
csattogásával
jobbik énünk romantikus
kacsázással
fekete boxbőrcipőben áthalad
neki szabad
az éjszakában
kigyúl egy ijedt macskaszem
matatnak
könyékig kormos kő-kezek
szorongatják
a levegőző lomb-kísértetet
lisztes arc az éj
szél támad fut oldalaz oldalszelek
fekete házon fehér ablakkeret
a képzelet
tengeri hajó
rekedt kürtjeivel egy hajó
sirálykísérettel
beúszik a hullámokon egy hajó és
megáll
jobbik énünk beszáll
a rézkorláthoz áll
csattog híres porcelánnadrágja

A Jobbik énünk a ’78-as, L. J.-vel közös Négykezesben jelent meg, s már ez is indokolja, hogy háttérfestésként idézzem. Ha Hudviczka úr terve megvalósul, és Kollár Pali eladja neki Váróterem című, kétszer három méteres művét a hozzá készített vázlatokkal, tanulmányokkal együtt, ha porcelánnadrágot ölt és beszáll egy kanadai kiállítás-sorozat hajójába, akkor ma talán több konkrétsággal hivatkozhatnék rá, de nem biztos, hogy jobb volna a kedvem. Biztos, hogy nem volna jobb. De ne vágjak a történet és a képelemzés elébe – bár itt akármit megtehetek, hiszen pillanatra sem feledem kiadóm szavait, aki ezt mondta: „szabad vagy”. S különben is az a fő, hogy ime.

a legszükségesebb állványzat

Kollárékat persze nemzedéktársaim legjobbjai közé sorolom, s ma is tartjuk velük a kapcsolatot, bár a kor gyermekeiként mi is csak az üveggyöngyjáték internetjén. De hiszen éppen ezen szeretnék áttörni írásommal s már előre mulatok (szorongok is), hogy Anna meg Pali milyen képet vágnak és mit szólnak majd, ha ezeket a magánvilágukat talán helyenként illetéktelenül érintő dokumentumdarabokat az én kompozíciómban megpillantják. Csak a legszükségesebb állványzatot tákolom hát össze, csak jelzem, hogy Kollárék a gyerekeikkel, zugligeti otthonukkal, egész életükkel-létükkel valamiféle biztos vagy biztosnak vélhető pontként léteztek a hetvenes és nyolcvanas évek értelmiségi (budapesti) világában – valamiféle hely képzete támadt az emberben, ha rájuk gondolt, különösen azóta, hogy a közösségteremtő együttműködés eszméjét megkísérelték valóra váltani az Istvándy-palotában. Ha ’68-as folyóirat-kísérletünknek, az Eszméletnek volt szellemi rokona, akkor ez a stúdió-kísérlet volt az, s nemcsak a személyek miatt, bár a különféle vonzódások, a szakmai, baráti és szerelmi kapcsolatok finom szálai (hajszálai valóban) ugyancsak átszőtték a történéseket. Kollárék képzőművész barátai közül mi is jól ismertük például Anna Margitot és Bálint Endrét, hogy itt csak azt a két kiemelkedő művészt említsem, akik az Eszméletnek is mintegy munkatársai voltak alkotásaikkal (Bálint külön a folyóiratba készített nyomatokkal, Anna Margit festményeinek fotóival szerepelt; a harmadik festő Orosz János volt, s persze elemzések is szóltak róluk a folyóirat szerkesztési struktúrájának megfelelően: Karátson Gábor, S. Nagy Katalin, Tölgyesi János és Tellér Gyula írásai). Az Istvándy-palotában nyüzsgő, jobbára festőkből, építészekből, és irodalmárokból, filozófusokból összeverődött kör aztán hamarosan az Eszmélet sorsára jutott, a politikai hatalom csírájában fojtotta el Kollárék spontán kezdeményezését – de ezt csak jelzem itt, bővebben majd másutt mesélek róla, s most már csakugyan a Váróteremhez fordulok.

A kép létrejöttének külső eseményeiből is csak annyit említek, hogy a korszakra jellemzően a véletlen és némi ügyeskedés árán kapta meg Pali a munkát ’83-ban, ugyanis a megrendelő, Kövesháza tanácselnöke diáktársa, sőt kollégiumi lakótársa volt érettségijük évében, 1956-ban. Maróti István a hetvenes évek Magyarországának egyik gazdasági sikertörténetét jegyezte. Anna még a Galériában dolgozott, mikor a gazdag, nagyra törő településre meghívták egy kiállítás megnyitójára, s ott derült fény a diákköri múltra („Képzelje, asszonyom – mondta széles mosollyal Maróti –, mi nemcsak szoba-, hanem cipőtársak is voltunk, mert szegények lévén fölváltva viseltünk egy divatos szivacstalpú csukát, vagyis már akkor egy cipőben jártunk!”), aminek folytatása lett a kapcsolat felújítása, s végül a kép megrendelése. „Ez a legjelentősebb mű, ami az önök országában elém került – mondta Hudviczka úr a zugligeti estén. – Bocsássanak meg a tolakodásért, de nekem úgy tűnik, önök nem tudják, hogy mit látnak.” Tudtuk-e? Ha a kritikai visszhangot, az úgynevezett művészpártoló közönséget, azt a vékonyka réteget tekintem, ami a képzőművészeti kultúrában vagy inkább kulturálatlanságban még csekélyebb, mint az irodalmiban, akkor azt kell mondanom: nem. Ha a nyomtatásban megjelent méltatásokat nézem: semmi. Én tudtam. S még néhányan. Mennyien? Hagyjuk a számokat, de ne hagyjuk a kérdést, hogy bármilyen kevesen is láttuk a Váróterem különös, de azért nem hasonlíthatatlan és elemezhetetlen szépségét: miért nem akadt egyetlen érdemi, legalább tudomásul vevő értékelője sem? Aki csak annyit mondott volna, hogy van, tessék, itt van az új lény, egy festmény-teremtmény: megszületett. Miért nem akad ma a véleményformáló értelmiség, a hajdani barátok, ismerősök, szakmai társak között egyetlen írástudó sem, hogy a Váróterem értékeit tudatosítsa? Miért én írom le itt és most először, hogy Kondor Béla óriási hatású, de lényegében igen nehezen folytatható életművének egyetlen szellemi rokona, bizonyos értelemben szinte variációja a perifériára szorult (vonult) Kollár Pál művészete? Különösen ma, a század legvégén látható ennek a működésnek, elsősorban a Váróteremben megmutatkozó, talán jósló látomásosságnak nevezhető esztétikumnak az ereje, az a fájdalmas, voltaképpen elégikus vágyakozás, amely mára mint a történelmi korszak végső mozgása, aláhulló és fölemelkedő, átvezető szerkezete, dokumentációja kell hogy szemünkbe tűnjön, amelyhez a mottónak tekinthető, a bal alsó sarokban Kollár kalligrafikus betűivel bekarcolt Auden-vers részlete fogalmi támpontot is nyújt, hiszen (Nemes Nagy Ágnes fordításában) így hangzik: …a / történelem annak, akit legyőztek / mondhatja „kár”, de nem segít, és meg se bocsát. A hatalmas, kétszer három méteres, belső kompozíciója szerint spirálisan áramló kép többet tudott akkor, mint tudhattunk – s ma ez a többlet világosan megmutatkozik, a jelenre is mutat: számonkérően.

A képet Kollár eredetileg vászonra akarta festeni, az anyagot leszövette, nagy műgonddal rácsos keretre feszítette, de az alapozás után megijedt, a hatalmas felület vitorlaként lebegett előtte, túl könnyűnek, szépnek, levegősnek mutatkozott a Váróterem akkor már kilónyi tanulmányához, a színvázlatok és portrék komor világához képest. Úgy képzelem, akkor kérdezte a szinte egyik napról a másikra elbizonytalanodó, nem is annyira szakmai válságba, inkább valamiféle lelki kishitűségbe süllyedő festőtől Anna, hogy úgy istenigazából mire vágyna. Azért képzelem csak, mert az intim beszélgetésnek természetesen nem voltam tanúja, de Pali többször is említette, hogy felesége rákérdezése nélkül nem találta volna meg a kép festési módját, és a mondat különben is annyira annásan szól, hogy mikor azon a zugligeti estén, már Hudviczka úr távozása után négyesben maradtunk Kollárékkal, és valóban elhangzott, újra és egészen más értelemben, azonnal tudtam, hogy a házaspár belső használatra szánt, szinte titkos nyelvét hallom, ami a kívülálló számára maradéktalanul sohasem érthető.

a kép középpontjában

Kollár könnyű és száraz, ujjnyi vastag fenyődeszkából a vászonnál pár centivel nagyobb, finoman összedolgozott, érdesre mart felületet csináltatott, és a vásznat ráragasztotta, szinte belepréselte a fába, majd az egészet megcsiszolta, kaparta, néhol fáig koptatta, elrongyolta. Így keletkezett a Váróterem málló vakolatra emlékeztető, lepusztult felülete (ez a „lepu”, mondogatta Pali boldog vigyorral, mikor már beindult a festés), melyen a vastagon felhordott, rücskös vagy a leheletfinoman, füstszerűen megülő festék (ahogy áttetszik rajta a deszka vagy a vászon meztelen teste), és a kettőnek, a naturálisan duzzadó, durva és az átszellemítetten lebegő, szinte testetlen anyagnak a viszonya, váltakozása egyedi, egyszeri festési módot teremt: az „ahogy” és az „ami” sajátosan áthatja egymást. S ez a kettősség a kép minden rétegében megmutatkozik; a színvilágban, a figurák reális és elvont, a tér úgyszólván történelmi konkrétságtól súlyosan meghatározott, a fizikai törvényektől lezárt, a vágyaktól viszont nyitott, feszített, irreális (vagy akár transzcendens) alakzataiban, többek közt a körvonalak hol elfoszló, rongyos vagy göcsörtösen bevájt, hol keményen megfeszülő ritmusában, a testhatárok (szélek) egymásba mosott, párás, vagy szikrázóan összeütődő jeleneteiben, végül is egy konstruktívan összerendezett széttartásban. Zsúfolt váróterem, zárt óriásdoboz, elrekesztett, de mert átmeneti (tranzit-szerű), mert közbülső, hát mozgó is, holott kimerevített. Mozgó, de nem célratörő, hanem sodródó, öntudatlan, csakhogy az együttes egésze, a kuporgó, alvó, síró, elbambuló, álmodó emberek és képzeteik csoportja spirálisan a bal alsó saroktól a jobb felsőig csavarodik, tehát végül is fölfelé tart, vagy inkább torlódik. A jobb felső sarokban nyíló kis ablak legfeljebb szellőzőrésnek mondható, ennél egy WC- vagy börtönablak is tágasabb. A kép középpontjában egy asszony almát eszik, fapadon ül, az ölében, a lábánál csomagok, mellette kocsiban kisgyerek, tátott szájjal, nyújtott karjaival az almáért esedezve: eltorzult arccal, reménytelenül, őrjöngve követel, s az anya tudomást sem vesz a gyerekről. A nő mellett alvó öregember, hátracsuklott fejjel, fölötte iszonyatvíziók, a saját álmai, szárnyszerűen a hátához simulnak, de megszégyenítőek, álmodja magát lábossal a fején, aztán térdre bukva, koldulva, aztán szarvakkal, szennyes lé csorog arcán. A pad bal szélén, a kissé ferdén megdőlő deszkából kinőve, mint ikszlábú végződés: egy nő. Arca üres folt, pókhálósan erezett homály, csak összepréselt, vékony ezüst szája világít, a nyakában ezüst kereszt, az ujjai is ezüstösek, az ezüstösen csillámló szürke és a sávokra szakadt rózsaszín poros, minden szín poros, piszkos, fedett, minden test dülöngélő, tántorgó és izzó, mint az alatti kályha, a legalsó pont, egy pokoli, bűzös bútordarab. S rázkódik, remeg, nyöszörög, vacog az egész, akárha Tarkovszkij sínjein gördülne a váróterem.

Látom már, reménytelen, hogy a képet mintegy kockáról kockára haladva leírjam, s nem is célom az ilyesféle bemutatás, de azért egy-két mozzanatot még rögzítek itt a látványból, a kedvenceimet, egy kificamított nyakkal, megint csak hátracsuklott fejjel repülő határt bámuló kisfiút (ez természetesen közvetlenül is Kondorra utal) és a vele szemközt, a roggyant asztalnál részeg kábulatban ülő, sörösüveget ölelő, állát támasztó férfit: olyan hosszú a karja, a csuklója, ujjai, hogy hatalmas karéjban átfogja az asztalon álló üveget, és visszakanyarodva tartja a saját fejét. A söntéspult felől halványlila fény árad, s a néző úgy látja (érzi), hogy maga is ott van a váróteremben, hogy a fénynek szaga van, pacsuliszaga; a szenvedő fojtottság befelhőzi az újságot olvasó alak ködbe hulló kontúrjait, a pénzérméért lehajló, borotvált koponyájú fiú szinte obszcén tartását. Na és a csomagok, a spárgával átkötött, szatyrokban púposodó, ismeretlen holmik, mintha menekültek várnának itt, a kalitkában hörgő pulyka, a kályhával átellenben éppen! A büfé mellett tükör, ahonnan kinéz egy arc: önportré.

Elég már. A spirálról szeretnék még írni: időtlen, elemi, kozmikus, szinte ködös alakzat. Hajlongó vonalai belesimulnak a kép tárgyainak, lényeinek testébe: mindennapi konkrétumokba. A láthatatlan vágy, az elérhetetlen után ácsingózó emberi szomjúság festői megjelenítése azért remekmívű a Váróteremben, mert a „lepu” realitásában ölt alakot – Kollár nem jelképet alkot, nem allegorizál, a spirált nem megfesteni akarja, de az önmagukban reális vagy absztraktan jelzett alkatrészeket úgy rendezi el, választja szét és hangolja össze, hogy a sodródásnak ez a (nem tudom másként mondani) szellemi alakzata valahogy önmagától létrejön, mintegy a láthatatlan lesz látható, s ebben – ha nem tévedek – van valami klasszikus utáni vágy is, valami sejtelem, de benne van a modern kétely, a rezignáció, és az ámulat: talán még a kor tudományos csodája is, a DNS kettős spirálja, ahogy Watsontól olvastuk ifjú korunkban… Benne van vagy nincs: elég már.

súlyos és kínos a kérdés

Kollár Pál válaszáról szeretnék még írni, amit nyögve-motyogva ugyan, mintha a Váróterem tükréből kinéző portré nyikkanna meg, végül mégiscsak kimondott, s közben Annához dőlt, kamaszosan odakapott hozzá. Az asszony kérdése, hogy úgy istenigazából mire vágyna, a Váróterem elhelyezésére vonatkozott, mert Pali a Hudviczka-féle ajánlatot akkor kapta, amikor a kép elfogadása és elhelyezése (no meg a Kolláréknak ugyancsak roppant magas, ha jól emlékszem: millióhoz közelítő összeg kifizetése) még hátravolt, és gyötrően bizonytalannak mutatkozott. És hát Kollár attól is szorongott, hogy mindez simán megtörténik, hiszen Kövesháza (bár nem Kanadában van) mégiscsak egy eldugott nagyközség, ami gazdasági sikerei nyomán kisvárossá nőve sem lehet a kép megfelelő helye. Anna kérdésében pedig, úgy éreztem, kimondatlanul benne volt az a feltételezés is, hogy a festő nem szeretne megválni művétől, hogy nincsen számára hely, megfelelő, holott a méretei miatt is hatalmas kép szinte szétvetette a zugligeti lakást, s vagy fél éve takarófüggönyt csináltattak, hogy a mindennapi életet élni lehessen mellette. Ezért volt olyan súlyos és kínos a kérdés, bármilyen szerelmes együttérzés is hevítette különben, s mi (L. J. meg én) feszülten lestük, hogy hezitáló barátunk mit felel. De tévedtünk, mikor újabb (vagy régibb) ambivalenciák fölbukkanásától tartottunk, mert ezúttal Palinak sem esett nehezére a válasz, ami aztán végképp a reménytelenséget rogyasztotta ránk, mert azt mondta, hogy a képet ő bizony az Istvándy-palota sarokszobájába tenné. „Emlékszel?” – kérdezte ártatlanul szélesre, szinte gyerekesen boldog mosolyra húzva száját. „Ahogy elgondoltuk… Eléje egy padot, és semmi mást a terembe.” Hallgattunk, és Anna szép rendesen sírva fakadt.

Én meg szép rendesen abbahagyom ezt az alfejezetet. A Váróterem, talán mondanom sem kell, nincs ott az Istvándy-palota sarokszobájában. Nem kellett és nem kell. Kövesházán van, bár ott sem kell, a művelődési ház hideg, fémvázas előcsarnokában – de azért megvan. Mégis ez lenne a számára megfelelő forma? Nem hiszem, de tudom, hogy a képzelt és tárgyszerűen is megvalósult létezőnek sokféle módja, formája akad, s ma már sem az egyik, sem a másik végletet illetően nem mernék egyértelműen minősíteni – a közbülső rétegekről, létállapotokról nem is szólva. A ’68-ban kezdeményezett Eszmélet folyóirat kivégzése után (egy Trakl-sort idéztünk rendszerint, ha ez szóba került: „ezüstlőn hullt le a meg nem született feje”), már lehiggadva és rálátva némileg a történésekre, írtam egy üdvözlőlapot (alkalmi prózaverset) A képzeletbeli folyóirat címmel, melyet Zelk Zoltánnak ajánlottam, aki azt álmodta, hogy a Nyugat nem szűnt meg, s most Kollár Pálnak idézem – miért is? Vigaszul? Engesztelésül? Nem tudom.

A képzeletbeli folyóiratot – azt hiszem – nem Babits szerkeszti, magától kerekedik,
hozza a költők jobb verseit: sirályost, szöszmötölőst, alagutast és négykezest;
tárlatokra látogat, ló- és hangversenyeket rendez mellékletein, bakugrásokra
hívogat, illeg-billeg, fazékba kukkant, dolgozik; az éjszaka bársonyára hímez
sötét pöttyöket, motívumokat, kérdőjeleket, tücsköt-bogarat, saját levében fő a
képzeletbeli folyóirat.

A képzeletbeli folyóiratot – ezt hallom – némelyek telefonkönyvben keresik,
nyomozókkal: kezükben térkép, zsebükben pecsétes ajánlólevél, de nincs ajtó
sehol, orrot fújva bekopogni, se ház, hogy portájára, „érte jön”, letegyék;
megíratlan kéziratokat pörget alvilági szél, az utcákon póklábak röptetnek
foszlány-híreket, a szerkesztők enyves évkönyvben kutatnak; tegnap a
borbélyszék, holnap a vakablak; a képzeletbeli folyóirat kiismerhetetlen.

A képzeletbeli folyóiratot – azt hiszem – nem rejti cím, se taxi nem éri el, de súly;
szava csönd és tény és jelen: fénylő bogok a ruhaszárító köteleken. Te a
Nyugatra gondolsz, én egy kávéházra; összekerülünk a szöszmötölősben,
alagutasban; rikkant az őszi erdő, felhőtlen ég dörög; sárgul sok arcél, lesz még
a barátság divat; megszűnne, ha megjelenne a képzeletbeli folyóirat.

Vigaszul semmiképpen nem küldhetem, s ha mégis, csak azért, hogy kimondjam, amit bizonyára Pali is jól tud ma már, hogy a tárgyszerűen létező, mintegy testesülő valóság persze hogy sohasem azonos a képzelt, vágyott, elgondolt, megálmodott létezővel, sohasem az lesz belőle, de a különbség nem mindig és nem feltétlenül negatív. Hogyan is hallgathatnék erről, ha egy megvalósult folyóiratban szólok a megvalósulatlan folyóiratról? Talán még azt is hozzátehetem, hogy a képzeletbeli folyóirat éppen azért nem szűnik meg, mert elérhetetlen vágykép marad, a szomjúság maga, s mégiscsak ez a fő, a legfőbb, a föfő, vagy ahogy Hudviczka úr mondaná: „Az a fő, hogy ime.”

Levendel Júlia szerkesztői jegyzete: H. B. írása a Liget 2000. decemberi számában jelent meg, az Ami a XX. századból kimaradt című tematikus összeállításban – a „kimaradás” és „megvalósulatlanság” így eleve felemás (egy megvalósult folyóiratban szólok a megvalósulatlan folyóiratról? – kérdezi a szerző), de ennél jóval csavarosabb-bonyodalmasabb az egész történet. Kollár Pál festőművész és Anna nevű felesége a kifejezés jogi-közigazgatási értelmében ugyanis nem létezik. Következésképp a Váróterem című nagyszabású festmény sem létezik, sem Kövesházán (nincs ilyen község), sem a cseh származású műértő-műkereskedő Hudviczka úr tulajdonában, mondhatnám: fizikailag nincsen, nem is volt. Szabad vagy című, a nyolcvanas évek közepén írt regényemben élnek, dolgoznak, szeretnek és szenvednek Kollárék. Ám még tovább kell hátrálnom az időben (miként H. B. is teszi), hogy az írás érthető legyen: miért válaszol Kollár a felesége kérdésére, mégis mit szeretne, hol legyen a helye a nagyméretű Váróteremnek, szóval hogy Kollár „ártatlanul szélesre, szinte gyerekesen boldog mosolyra” húzott szájjal miképpen emlegetheti az Istvándy-palotát, s miért, hogy Anna erre „szép rendesen sírva fakadt”. Az Istvándy-palota nagyon is létezik, csak éppen Károlyi-palotának nevezik, és a Petőfi Múzeum épülete, ahol ’71-ben dolgoztam, s ahol irodalmi klubot szerveztem, főként középiskolásoknak és egyetemistáknak. A tematikus előadássorozatokhoz kiállításokat rendezhettem, miután az épület egyik legszebb termét, a nagy sarokszobát megkaptam. A Próféták, legendák, látomások című kurzushoz például Anna Margit (ő csakugyan élt) kölcsönadta (ágya aljából elővette, s én taxival a múzeumba szállítottam) Ámos Imre Jelenések Könyve-grafikáit, s volt Bálint Endre (ő is valóságos festő) Biblia-illusztráció meg Karátson Gábor- (kell-e szóvá tenni, hogy szintén élt) festmény. A Petőfi Múzeumba „büntetésből” raktak (amolyan szárító-elfekvő intézmény volt), mindenekelőtt a ’68 tavaszán kezdeményezett, s a kikerülhetetlen cenzúrát mégis kikerülni akaró (pontosabban a cenzúrával mit sem törődő) Eszmélet folyóirat szervezése miatt. A hetvenes évek második felében írott Szemfényvesztés című regényem helyszíne az Istvándy-palotának keresztelt múzeum lett, és regénybe építettem a fiktív Istvándy-család kétszáz éves történetének fiktív dokumentumait. A Szabad vagy történetének fő helyszíne pedig a Képzőművészeti Főiskola – a regényt akkor kezdtem írni, mikor hat évi tanítás után (megint felsőbb utasításra) eltávolítottak (a regényben Kollár Anna kirúgása készülődik); de ugyanakkor, ’85 nyarán-őszén próbáltuk H. B.-vel elhinni, hogy konok réskeresésünk eredményes lehet, mert most, már, valahogy megcsinálhatjuk szellemi műhelyünket. A Liget ’86 tavaszi indulását, majd betiltását-bezúzását követően, és a menetrend szerint kísérő szilenciumunk idején jó volt a viszonylag hosszú regény megírási feladatába kapaszkodni – H. B. 101 darabos Súgja Hang-kötete is akkor készült (és először ’87 őszén, az ötvenedik születésnap ürügyén – nem Kövesháza! – a Somogy megyei Könyvtár nyomtatta ki), a legjobb persze a „készülés” megannyi játékká tehető epizódja volt. Például amikor segítséget kértem: kellene nekem egy dalszöveg, egy olyan dal szövege, amely folyvást „hallható” a rádióban, populáris, de sokféleképpen, több szinten érthető (még csak magyaráznom se kellett, hogy olyan ritmikus szövegre gondolok, mely „tünete”, „jellemzője” „a kornak, a széthulló társadalomnak, és erőszakos lüktetésében” is megjelenik „valami transzcendens lendület, elfojtott vágy – és főleg bánat”; nem, mindezt nem mondtam, nem is tudtam volna ilyen szépen mondani, de azért másnap reggel megkaptam a Fö-fő-dalt, így hát azóta az is van, benne van a Szabad vagy-ban – bennünk van. H. B. méltán dúdolhatja olyan önfeledten, mintha ő írta volna, s noha nem fújták akkoriban tízezren (vélhetően semmivel sem többen, mint a jobbik énünk című verset), nekünk a valóságosnál is valóságosabb lett: ez a mi valóságunk. Talán nem külön-világ-hazudás, csak élet és irodalom együtt-valóságának dokumentuma.

2002

kép | shutterstock.com