SZEMBEJÖVŐK
A földet kellene néznem,
mikor az utcát nézem,
s félrehajtott fejjel engedem,
hogy átsuhanjatok, szembejövők,
megfeszítve a testemen,
s tovább lebegjetek
feledhetetlen arckifejezéssel,
tovább a kő, beton
és üvegkarámok zegzugain,
orgonáskertek hűvösében,
idegen házak udvarára,
hol nem találok rátok.
El kellene fordulnom,
lakatlan városokba mennem,
hogy ne lássalak benneteket,
ne lássatok engem:
kifordult kezű szerencsétlenek,
félénk tétovázók,
sötétzöld kapualjak
visszhangos torkában,
elkerített perifériákon!
Szorul a torkom szembejövők
– falhoz sodortok,
szégyenkezve állok –
bocsássátok meg hűtlenségem,
hogy nem tartozom már hozzátok:
elszakadni úgysem tudok
végleg tőletek;
előbb-utóbb visszatorpan,
akit ti megkötöztetek,
és dühöng, átkozódik,
falhoz verdesi magát,
mikor örömein átsugárzik
a szemetekben lakó szomorúság,
harapja öklét, káromkodik:
ti vakok, süketek, bénák,
tehetetlenek egy seregben,
indítsatok már hadjáratot
ólomtérdű szörnyeitek ellen!