Horgas Béla

SÖTÉTFEHÉR

1993 nyár

SÖTÉTFEHÉR

Sötétfehér és újra jön,
sávokban, titkos közökön
oson, várományosa vagyok.
A világtenyér sebes, üres.
Se akol nincs, se karám.
Mentolos lehét fújja rám
egykori tanítókisasszonyom,
hónalja naftalin,
cipője sarka holt ezüst,
fekete kabátja szárnya
söpri a trágyás földet,
porzik tőle fehér sötétség.
Leveti ingét sok suta test
és fut, zajtalan zenét vél.
így tesz minden, vagy így
gondolható: keveredések
konyhája; gőzök, roncs gigák
hörögnek kitalált falban,
téglák rózsaszín ínyére
a semmi szenes habja tapad.
Magad kovásza, szavak űzője,
mint a fű zöldje: lennél.
Lenn a suttogás van, alvás,
zajlás az érkezőben, nézés
hunyt szemhéj-homályba;
hallani, vas koccan kövön,
kopog kiálló csontokon;
zizegve a szakadáshoz ér
valami ujj, vak vándoralakzat.
Csöndje sötétfehér és mohos
faedényekbe öntve vár,
megcsípte már a fagy:
föléhajolsz, figyelsz, újra jön.

kép | Mitya Ivanov, unsplash.com