RÉT, JUDITNAK
Sálas tündérem,
kicsi, fázós fényem,
mondhatok rád még százegy szót,
hanem ma estére csak ez legyél;
sötét csillámocska,
búbos galambocska,
én meg úgy szeretlek,
hogy betűimen is áttörök,
bőrömből kibújok,
csontjaim közt visszabújok,
mintha
most nyílna csak rád szemem,
bolyhoska,
ásítások süvöltései között
imbolygó
esti manó,
kész nő különben,
komoly almahéj-tánc,
te, hallgass rám:
van valahol
egy titkos-ibolyás mező,
hol a fű
szálanként suhog,
szagos ostor,
zöld kígyócska-nyelvekkel
lángol a déli verőn –
ott vagyok általad beavatott,
vizek lábán bolyongó,
csuklóforma nagyítók alatt
furcsa hő születik ott,
éden-vacogásban gyöngyözik
és visszapereg rám,
elnehezít,
hogy meggondoljam
és eldajkáljam
minden morzsáját jelenednek;
ez a rét hol van,
megmondhatom,
jó diófa-lombszárnyakon
eléred;
én itt az este kagylóstörésű,
mogorva tömbjei közt
csúszkálok,
te a nyárfaligetnél
balra térj,
boróka vár,
oldalt ügyetlen tó
úszik eléd
és zsályásan terül
talpad alá
a rét, bűvölő;
tudd, a tied –
és akkor vissza majd,
lapátok lenn
és beton;
korpa, gönc riogva árad
és meglesz kéretlen hazád,
de aki járt ott a mezőn, az
százegy szavamra mondom:
megáll.