RÉSZREHAJLÁS

Némi elfogultságot, sőt részrehajlást kell lelepleznem, amikor: Kováts Albert A tárlat metafizikája című könyvét bemutatom, de nem azért, hogy leküzdjem vagy akár elhárítsam ezt a részt – használni szeretném inkább, hivatkozni rá és meríteni belőle. A könyv tartalmához és megjelenéséhez egyaránt kapcsolódik személyes ténykedésem: szerepelek a szerző témái között és egyik szerkesztője, kiadója, első olvasója vagyok munkájának. Mindez azonban csupán segítségemre van, kezemre játszik, hogy a könyvet megközelítsem, és világosan, bizony kétség nélkül lássam egyedülálló értékeit, a konkrét elemzésekből összeálló körkép hitelességét, pontosságát, s ami talán ennél is jelentősebb – bár konkrétság nélkül persze elképzelhetetlen –: egy konstruktív, értékkereső kíváncsiság, és a megtalált művet (még ha élő kortársé is!) örömmel felmutató, elemző magatartás megmutatkozását, ami a mai szétpergő, versengésbe fulladó szellemi életben, sajnos, elenyészően ritka jelenség. Hogy mégse tűnjön el olyan gyorsan, „mint erdőben a vadnyom”, és legyen lehetőség élni vele, értékelni, azért kell a mégiscsak maradandóbbnak remélt könyv, amely maga is olyan, mint egy rögzített tárlat, Kováts Albert válogatott újságcikkeinek, megnyitóinak, esszéinek elrendezett gyűjteménye.

egy korszak dokumentuma

S kell azért is a könyv, mert az írások együtt, megint csak a tárlathoz hasonlóan, átfogó képet adnak keletkezésük idejéről is, erről a nem akármilyen tíz évről, ahogyan azt a képzőművészeti kultúra aktuális eseményeihez kapcsolódva Kováts Albert megélte, meggondolta és kommentálta, maga is alakította szóval és tettel, nem zárkózva el a szervezés, a politizálás szakmáját érintő jelenségeitől sem. Tette mindezt felszabadultan, hiszen a társadalmi változás szükségességéről az előző korszakban alaposan meggyőződhetett, s nemcsak tűrt modern művészként (a legjobb esetben), hanem olyan állampolgárként, akit börtönnel sújtott a hatalom ötvenhat után. A sajtószabadságnak azt az eufóriáját, amely az írással foglalkozók egy rétegét, köztük engem is, 89-től, de már 88-tól elragadta, Kováts is átélte, és szakmai tudása, írói készsége mozgósításával válaszolt rá. A kötet ilyenképpen egy korszak dokumentuma is, a demokratikus – pluralista – társadalom reményeit természetes bizakodással fogadó értelmiségi, művész cselekvő részvételének lenyomata, amelyet az sem változtat meg, hogy mára az átmenet lezárultnak tűnik föl, és a közélet vagy a művészeti élet felől nézve mindenütt kiábrándultság látható, csalódás a struktúrákban és az emberekben, részemről a szakmai játszótársakban is. Én legalábbis, egy társ szakma pereméről, ezt érzékelem.

A tárlat metafizikája általánosító jellemzéséhez – dicséretéhez – tartozik még, hogy szeretetteljes szemlélete, emberi és társadalmi konstruktivitása természetesen párosul a szakmai elmélyültséggel és pontossággal, vagyis a kritikát sem zárja ki, ellenkezőleg; a képzőművészeti jelenségek bemutatásában pedig jelentékeny részben kamatoztatja szépírói készségeit. Ez sohasem öncélú, de szinte mindig megjelenik és segíti az elemzést, a képi tematikák verbalizálását, a publicisztikai érvelést, méghozzá egy viszonylag széles, bár nem gyakorlatlan olvasói réteg számára, amelynek szerintem a művelt újságolvasó, az esszét kedvelő értelmiségi és a szakember egyaránt részese lehet. Engem elragad, mikor Kováts Albert azt írja, hogy „Engem elragad művészetünk, ezen belül különösen festészetünk sokfélesége.”, s szinte minden oldalon találok erre bizonyító kifejezéseket, mondatokat, egész bekezdéseket. Erre a bemutatóra készülve, újraolvasva, olvasgatva és ízlelgetve az írásokat, megjelöltem a különösen vonzónak tetsző részeket, s most ebből idézek néhányat! találomra szinte, mert olyan nagy a választék, de mégis szeretném jelezni, hogy mikor éreztem szövegét különösen pezsdítőnek. Amikor például azt írja, hogy a Farkas István által konzervatív eszközökkel megjelenített abszurd különös, speciálisan magyar-közép-európai kifejezésmód, és a festő „világlátását igazság szerint az egész dicstelenül letűnő XX. századra érvényesnek kell elfogadnunk.”: vagy amikor a Gyarmathy cikk-bokorban újra meg újra megfogalmazza, hogy „képeiben a XX. század újító irányzatainak optimizmusa, derűje tükröződik vissza, úgy tetszik, utoljára”, vagy amikor Konok Tamásról szólva megkülönbözteti a konstruktivizmust és a geometrikus absztrakciót, vagy amikor Bak Imre képeiben gyönyörködve a napjainkra szinte elfeledett Kondor Bélát idézi és a két gyökeresen ellenkező művészi habitusra mutat, vagy M. P. mester áhítatos művészetéről ír, vagy azt mondja, hogy „A geometria Schmalnál felhőtlen házasságban él a festőiséggel.”, vagy amikor bevezet Váli Dezső műterem-cellájába és azt írja, hogy a „képek voltaképpeni tárgya, egyszersmind igazándi festői tartalma nem a szék és ablak, hanem, akárcsak korábban is, a zsidó temetős képeknél. az a különös élő közeg, finoman rezgő felület, ami paradox mód a felszín alá is hatol, mélyül és sekélyedik, a halk molekula-áramlással kering a belőle kiütköző tárgyak mint szigetek és a kép kerete közt”, amikor Vajda Júliáról és koráról, a lírai festészetről, a szeretetre méltó rozsdás vasak szobrászatáról, Szemethy meghitt borzalmairól vagy hát a hozzá persze oly közeli kollázsról ír tanítani való könnyedséggel és lényeglátással, amikor egyik cikkét így zárja: „Molnár Sándor művészete, ha nem is ábrázolása, de valaminő közelítő visszfénye az ábrázolhatatlannak. Szemlélésekor hajlamosak vagyunk hinni: megmentheti a művészet a világot.”

Végezetül a kötetzáró Miért ír a festő? című, utószó-jellegű írásból olvasok föl pár sort, amit egyébként a könyv bemutatásaként teljes terjedelemben idézhetnék: Kováts Albert-tudja, hogy mit csinált. „Vannak, akik aggódnak a képzőművészet, a festészet mai fejleményei láttán – áll a záró bekezdésben –, féltik a művészetet, kétségesnek, bizonytalannak vélik jövőjét. Valóban: mintha a század- és ezredfordulóval együtt gyökeresen fordulna, irányt, tartalmat és eszköztárat változtatna a képzőművészet. Mintha »ez már-már nem is képzőművészet« lenne. De ne essünk abba a hibába, mint a most letűnő század közepén Bernáth Aurél, a modern irányzatok elszánt elvi és gyakorlati ellenfele… A mai művészet vonzó tulajdonsága, hogy annyira sokféle. A magyar festészet meg különösen gazdag választékot kínál. Mindenki megtalálhatja benne a kedvére valót, ha érdeklődése komoly…” Mit lehet ehhez hozzátenni a 301 oldalas, borítóján Gyarmathy festményét hordó, belül 36 oldalon fekete-fehér képet közlő könyvet becsukva? Úgy legyen.

kép | Gyarmathy Tihamér festményei, nemesgaleria.hu