RÁÍRÁS EGY PAPUNDEKLIRE
2000 november

A papundekli harminc-negyven centis dobozzá hajtogatva kerül elém az Írók Boltja raktárában, és az útikönyveket (is) készítő kiadó neve van ráírva, azaz nyomtatva fekete betűkkel, de ezt csak otthon veszem észre, s mikor elmerengek fölötte, szabadjára engedve a hozzá kapcsolódó történetdarabkák filmjét, fussanak, egyszer csak bekattan az utóbbi évtized, az egész idődarab a mostani pillanatig, s mint már annyiszor, részvételem értelmezésére ingerel, kínoz és emlékeztet, hogy próbáljam megragadni[1], elvarrni vagy fölvakarni… Ami fáj. Ezúttal talán a politika címkéjével leragasztott vagy csak jelzett sebhelyet, vágyam és irtózásom kevercsét. Versét? Már megvolt. És nem is a politika érdekel voltaképpen, sem a létező, sem az eszményi (optimálisan konstruktív), hanem a társasság körei, a köz és magán egyeztetésének cifra nyomorúsága, ahogy átéltem és élem, ahogy most gondolom éppen: az évszázad utolsó nyarának közepén. Erkölcs és politika (mégis?) különbsége, a közösséget befolyásoló cselekvés módjainak szétválasztása izgat, a saját szakmám, vagy inkább történetem, személyes ágálásom szerint, amelynek jelentékeny része az irodalom (az írás) művelése és művelésének szervezése révén telt el és telik – ma már jószerével csak a Ligetben. Csak?
közéleti próbálkozásaim
Nézem az üres papundekli-dobozt, s nem kell hajszolnom képzeletemet, hogy megjelenjen benne, mint bábszínházban: a rányomtatott név ’89-es viselője, az állami könyvterjesztő igazgatója, amúgy elég kedves fickó, aki rövid ideje ejtőernyőzött a Pártközpontból és semmiképpen sem akarja, hogy az Írók Boltja az íróké legyen, én meg mint az írószövetség úgynevezett értékvédő titkára, akit az új elnök hívott maga mellé munkatársnak, a százféle közügyben feszülő, örökös légszomjban fuldokló Lányi Andrással együtt demonstrálok ellene, de ma aligha kaphatnék a raktárból dobozt, ha az írószövetség elnökéből nem lesz köztársasági elnök, aki aztán a bolt megtartásában is készséges játszó- és segítőtársa céhének, s az Andrássy úti pompás sarok így lesz, azaz lett s maradt (máig!) a könyvkultúra biztos pontja: élőhelye. Jó, ez csakugyan az. A doboz is cincog, jó bizony, jó, ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Igen, közéleti próbálkozásaimnak szinte ez az egyetlen értelmes megvalósulása (a Ligeten kívül). A többi légvár, lekvár, földvár, bumm[2]. Legfeljebb szándékok, vágyak, lehetőségek dokumentációja (emléke), vagyis csupán a falra hányt borsó maradt meg utánuk, mely most kárörvendően csörög a dobozban, például az írók szerkesztésével tervezett, fotókkal illusztrált Magyar Olvasókönyv sorozat (indító kötetei Molnár Ferenc és Mikszáth Kálmán novellái Mándy, illetve Esterházy válogatásában), ezekhez makett is készült, vagy a Magyar Irodalom Bibliájának ábrándja Szántó Tiborral, vagy a Kiáltás címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1990. március 15-e előtt fölolvasott nyilatkozat, ezt szintén Lányival (s persze L. J.-vel) szerveztem, s az első szabadon választott, leendő parlamenthez fordult az írószövetség és a folyóiratok nevében, hogy az értékvesztéstől és a meg nem gondolt gondolattól óvjon, az elemi, erkölcsi alapokra figyelmeztessen. Vallai Péter József Attila-verset mondott, Perényi Eszter Bartókot hegedült, Göncz Árpád a nyilatkozat címével szemben a csöndes szó erejére hivatkozott, s én azt hittem, történt valami; pár hét múlva a Liget nyári számát vittük a Parlamentbe az első munkanapon, benne a Tolsztojjal kérdező Miféle út? című összeállítást, hogy minden képviselőhöz eljusson és történjen valami – most ezek a cikkek is itt nyöszörögnek a dobozban, de már a szerkesztőlény L. J. írása is, aki hat év múlva a Valahol megint utat vesztettünk vitában[3] cikke elején közli, hogy a Kossuth térre már nem vinne folyóiratot…
Így fújt ki belőlünk lassan, fokról fokra a politikát közvetlenül érintő tartalmak és főleg formák keresése, voltaképpen a politika maga, ami engem sohasem vonzott különösebben, de mindig megtalált, amin sohasem kívántam felülemelkedni, de mindig alárendeltnek gondoltam az irodalomhoz, az erkölcshöz képest, és ’68-as eszmélésünktől világosan láttam, szenvedtem, hogy elsődlegessé tolva milyen brutálisan fokozza le a szellemet. Ezért is próbáltuk kikerülni, s azt mondtuk, nem politizálunk, azaz nem foglalkozunk a nyersen, közvetlenül és csupán politikai természetű jelenségekkel – csakis az irodalmi megismerés és megielenítés részeként fordulunk feléjük, s mintegy kényszerből ellenük, ha kell. Hát kellett. S fordultunk, de fordított a hatalom is, intézményei és hivatalnokai, mikor olyan ellenségnek minősítettek bennünket, amilyenek nem is voltunk, bár ellenükre voltunk, ez igaz, és rongyolódtunk, koptunk, az elemi szabadságjogokért folytatott küzdelem kicsinyességének tudata sem védett. Semmi sem védett – a létezés más rétegei azonban, a magánboldogság vagy az alkotás és a munka öröme természetesen ellensúlyként is hatottak, de ezúttal nem az ilyen-olyan mérlegkészítés érdekel, hanem a jelen, az út, s hogy mi fáj, és miért fáj, azon túl, vagy innen, amit már ’87-ben, a Súgja Hang verseit írva világosan láttam és konkrétan is megragadni véltem a sorozat 22., Egy Lehel úti ablakban című darabjában („Végigcsörömpölt a Lehel úton, Újpest és a Marx tér közt / reggelig járt a villamos, álltam a kollégium ráccsal / kockázott ablakában ötvenhárom őszén, hisztériás szél hajszolt / újság-papírrongyot a szemközti elmegyógyintézet kőkerítése alján, / csenevész kóróban, vasoszlop míniumos bokáján megakadt, lobogott, / sodródott tovább, vitte nézésemet, fázásomat, a hálótermek / és tanulószobák kocsonyás szürkeségét, a rohadt-káposzta-szagot, / és szorongó tülekedésemet, hogy az Üteg utcai technikum sárga / padjaiban megtapadjak, vitte a bandázó városi gyerekek flegma / szájtartását, a télikabátokat lopkodó nevelő ondolált fürtjeit, / a Fémmunkás kultúrházban csörgő szombati jampeceket, a szivacs- / talpú csukák neszét, a szvinget, a bugit, a rumbát – éjszaka volt, / újra csörömpölt a villamos, sírhatnékom támadt, korgó gyomromban / megült a tétova vágy, hogy el innen, el, csak el, de hova el? / mert vissza: nem! az ablakba ragadtam, fájt a kőfalnál futó papír, / a villamos végeérhetetlen ingázása s hogy sehol sem vagyok, / nincs hova lennem, horkolt a sötétség mögöttem, az emeletes / vaságyak sodronyai kéjes csőrökként nyikorogtak – ijedten nézem / azt a tizenhat éves, könnyeivel küszködő suhancot: összetorlódott / jégtáblák körül s kibúvót sehol, senki nem ígér – szerencséje / lesz talán, hogy vaksin bámul, csak áll egy Lehel úti ablakban és / sejtelme sincs még, miért fáj a kőfalnál futó újságpapír.”)
elvarrás vagy fölvakarás
És ez a motívum válaszol a sorozat 40. darabjában is (A patkányfogó portréjához); „… ma is csak az fáj, ami a Lehel úton: / ablakban állok és látom, újságpapírt sodor kőfal alján a szél.” A tizenhat éves suhanc, az ötvenéves fickó és a hatvanhárom éves pofa ugyanazt a vonalat viszi, úgy tűnik nekem – de miképpen jutottam ide: a papundeklihez? Mert ott vagyok, ez kétségtelen. Ott vagyok itt. Széthajtogattam, kisimítottam és ráírtam szavaimat, sort sor alá, s most folytatom a tavasszal keletkezett Gúnyvers átmásolásával az elvarrást – vagy a fölvakarást?
Tudom, a gúnyvers nem gúnyám, nem
anyám, nem kell, de gyötör, csalános gödör,
sodor, tudom, rossz szekér fut velem,
húzkodom, elrontom, befeketítem,
tudom, más beszédet kellene találnom.
Ez a tépett fejek estje,
festetteké. Jó szóra süket fülek hullása
le a porba, betonra, tompán koppannak.
Túszul itt egymást ember nem ejti,
uszul és uszít hány agytolult, mint
mediatizált fikát, kenik szét a politikát,
kor-buta költő korog, a felszentelt
meg kardot csókol, diabókol szegény.
Ó, ti bebukottak, ha elmélázok, hajdan
kivert-kutya-társak voltunk, tudom, nem
tudom, mi a jó szó, más beszédet kellene
találnom, más ritmust, nincs, nem anyám,
nem élet, milyenné lett, értelmetlen mivé.
Ni-ni, ez Nini-vé. Horthy Miklós neve
utcatáblán lesz újra a rettenetes század
végbelében, tudom, más beszédet kellene
találnom, más erdőben lenni lábnyom,
tavasszal áthalIásaim kakofóniája vigasztal,
dadog, bámul és okád, okát tükrébe
csapódva hüvelyezi. Ember, ugyan mit érzel,
ahogy vérzel el, mint botor lény, varrógép
és esernyő unt találkozása egy számítógép
boncasztalnál tárgyilagosabb emlékezetében.
Nem elvarrás, de fölvakarás sem talán, még akkor sem, ha ma már hozzá kell számítanom a Gúnyvershez a napi-lapi szerkesztő gágogását is, amellyel megtagadta közlését, vagyis a papundeklire írás gesztusában neki is szerepe van, illusztrálja a szétkenést és figyelmeztet: tudjam, hol vagyok, és ne legyek naiv. Tudni vélem. De a naiv mit jelent? Ez megint régi kérdés.
Már ’68 tavaszán is hallottuk családi, baráti, ismerősi köreinkben, mikor újra meg újra elregéltük, hogy másként akarunk más folyóiratot teremteni, már akkor is figyelmeztettek a realitásra, és mi hevesen érveltünk, hogy nincsenek illúzióink, pedig voltak, és hárítottuk azokat a helyeslő megjegyzéseket is, melyek dicsértek, hogy jól érzékeljük a világpolitika és azon belül a kelet-közép-európai, sőt a magyar ketrec elmozdulásait, most lehet valamit kezdeni, de mi csak vonogattuk a vállunkat, mert elsősorban a saját tavaszunkat éreztük. úgy hárítottuk az elismerést, ahogy pár évvel később az elmarasztalást (már az Eszmélet földbe döngölése után), hogy mi is hibásak vagyunk a kudarcban, mert nem voltunk elég ügyesek. Rosszul politizáltunk. Csakhogy amit ügyességgel meg lehetett volna kaparintani, mint macskának az egeret, az még nem lett volna más. És ez nem fordítható meg holmi prakticista trükkel, mert ha igaz is, hogy a rendszer alapelve kizárta a mást, tehát tudható volt (tudtuk), hogy lehetetlen: a próbálkozásról lemondani, és így eleve elfogadni az alárendeltséget, szintén lehetetlen volt előttünk: mélyen, mentálisan elfogadhatatlan.
szüntelen faldöngetés
Próbálni kell, gondoltuk, csinálni, megcsinálni, amit lehet, és úgy voltunk prakticisták, hogy a gyakorlat kiszámíthatatlanságára spekuláltunk – vagyis nem spekuláltunk, hanem ténykedtünk, amiben persze kifejtetlenül benne volt valamiféle remény is, hogy a szüntelen faldöngetés (reformerek kedvelt, önvigasztaló és megalkuvást magyarázó metaforája akkoriban) hat, lazulnak a téglák, odább tolódik valahogy a határ, módosul, más lesz, egészen más, netán összeomlik… De nem, ezt a legutóbbit nem gondoltuk, a ponttól pontig haladásban bizonyára a mozgás, a létezés fenntartása volt a döntő, s a „finomul a kín” végtelenje a vigasztaló, netán mint kimondatlan remény. Még ’86-ban is, mikor a Pártközpont betiltotta (s mint később megtudtuk, be is zúzatta) a Ligetet (egyébként annak a Berecz Jánosnak az utasítására, aki éppen az imént, augusztus 22-én este, mint történész mondja nekem a képernyőről, hogy a nyolcvanas évek közepén kezdődő enyhülés… – eddig jut, mikor kikapcsolom a készüléket), még akkor is, hogy a közvetlen politizáláshoz fordultunk, az összeomlás hiányzott képzeteink közül. S ahogy megtörtént, ámuldoztunk ugyan, de szorongva és felfűtve ténykedni próbáltunk megint, s már annak az óriási különbségnek a tudatában, legalábbis a reményével, hogy nem vaktában, hanem felszabadultan, a szellemhez méltóan cselekedhetünk, mert nem eszközökért kell harcolni…
Vagyis kellett, de az valahogy és valamelyest meglett, a külső körben összeállt: sajtószabadság, Írók Boltja, szabadon választott parlament… S most mégis a papundeklinél tartok a demokrácia és a plurális társadalom piacán: ezt kínálják – ezt választottam? S ha igen, mit jelent ez, és miért fáj, mi fáj? Jó, a kőfalnál futó újságpapír ma is, mondhatni: örökkévalóan, de ennél azért konkrétabban kérdezem és várom válaszom… Miközben tudom, hogy ez a jelen nem a válaszra játszik[4], akkor sem, ha minden erejével állítja, akkor biztosan nem: képtelen a kommunikációra. Mintha a modernitás kultúráját már régen fenyegető globalizáció, a diskurzust felmondó szellemtelenedés ezt a mohó, elszabadult és ádáz ügyességgel (politikával) beetetett társadalmat ebben az évtizedben, most érte volna el éppen: teljes erővel, és a mindennapi agyvérszegénység sivárságával. Ezt kellene megértenem? Mi ez itt nálunk, ez a magyar papundekli? Nálam[5] – mert maradjak csak az egyes számnál, saját világomban, és mondjam meg, voltaképpen mi is hát becsapottságom, kiábrándultságom érzetének magja.
tény-társadalom
Megint csak visszanyúlva, talán a körök mentén ragadhatom meg az elcsúszást, a „szellemhez méltó”, a „valahogy és valamelyest”, a „legalábbis reményével” határozatlan pozitívumának eltűnésében. Vagyis a körök hatékonyságának, kapcsolódási rendszerének megváltozásában, új irányában. Az anyagi (gazdasági) és politikai hatalom kívülről diktáló, mára szinte leplezetlenül cinikus, sokszor a formális szinteken is átgázoló, korrupt áradásában, amely pártretorikák alatt és felett és mögött a pénz révén soha nem volt egyeduralomra jut(ott), s építi a maga sajátos, ugyanakkor sztereotip kapitalizmusát, ahogy azt a szocialisták pártvezére még miniszterelnöksége alatt cinikusan meghirdette, s a mai kurzus is másféle, nemzetire kent maszkokban, a hatalom koncentrációjának eszközével (például az állam kisajátításával) rendületlenül folytatja, idomulva a nyugati világrendszerhez. Tudom, hogy ez kényszerpálya is, hogy nincs választék, nincs más és jobb rendszer, hogy idomulni kell – de a játéktér talán nem ennyire szűk, a rendszeren belül talán most is létezik a „kisebb rossz”, amelyben nem kell felcserélni eleve és tetőtől talpig az átszellemítést az eltárgyiasítással. Mert itt kell. Ma az egész társadalom látszik erkölcsileg deformálódni, ami ezúttal nem erkölcstelenséget, hanem erkölcs nélküliséget jelent, mentesülést a szemérem skrupulusaitól. Ez új. A tény-társadalomból adódik.
Aktuális kínként mutatja számomra az évtized mulasztását és torzulását a cigányok helyzete, annak is éppen most zajló epizódja: a zámolyi családok politikai menedékjogot kérnek Franciaországban. A torzulat különös mélypontja vezetőjük televíziós nyilatkozatában lepleződik le, mikor elhangzik, hogy számlájukra kétféle polgártól várnak pénzbeli támogatást: aki megérti és segíteni – s aki az országból bármi áron eltávolítani akarja őket. Émelyítő és sötét zagyvaság árad. Folyamatosan. A nacionalista, úgymond harcosan politizáló, a nemzeti identitás nevében fellépő „vonal” tette lehetővé ezt a burjánzást, mely a Horthy-korszakot idéző antiszemitizmustól az egyházak fölhergeléséig és – látjuk! – a millenniumi milliárdos szemfényvesztésekig ível: ahogy szétkenik a politikusok a politikát, s közben a valóban szorongató nyomorúságokkal szemben közönyösek, hiszen a romák súlyos gondja ma sem foglalkoztatja egyik párt képzeletét sem, s az államot is csak olyan mértékben, hogy a jelenség ne veszélyeztesse a hőn vágyott, abszolút értékként kezelt csatlakozást a Nyugathoz. A Gúnyvers indulata egyfelől ennek a globális süllyedésnek konkrétumokkal is jelzett érzékeléséből és a belátásból fakad, hogy nincs nyelv az elemzéshez és megjelenítéshez: a szövegnek ez a nincs a van-ja.
Nyelvről, a megragadás elemi nehézségeiről szólva nem kerülhetem meg papundeklimen a fogalmi konkrétság és általánosság zavarait sem, s hogy a körülöttük örvénylő, tévesztésből vagy cinizmusból adódó beszédek hallatán-olvastán érzett irtózásomat is jelezzem. Bosszúságomat máskor, felháborodásomat, s persze ismét a csalódottság fájdalmát, hogy nem voltam naiv, nem reméltem csodát ’89-től, tudtam, hogy nincs jó rendszer, s az újat, a mást ugyanazokkal ugyanott kell próbálni, de mégis hökkenten latolgatom a tényeket, és újra meg újra azt dünnyögném: ezt azért nem gondoltam. De nem dünnyögök még ilyen új mesét, ez talán odább vár rám, egyelőre van papundeklim, arra írok.
csak bámulok
Hallgatom Székhelyi József színművész alaphang-ajánlatát a tévéből, s őt persze nem kapcsolom ki, hiszen a baráti rokonszenvnél mélyebb, a világszemléletet is érintő egyezés és régebben elvégzett közös munkák élménye fűz hozzá, s íme látszólag az én fájdalmamról beszél, a hatalmi, agresszív politizálás, a szekértáboros harc ellen, egy szelíd liberalizmus mellett érvel szellemesen kiegyensúlyozott szójátékokkal, amelyekben a verselő színművész eredeti tehetsége, vonzó karaktere csillog, de a fogalmiság nem-konkrét kerekdedségében beszéde nemcsak üres közhelyek díszes láncolatának, prédikációnak hat, a másnapi Szent István-ünnepségek egyházakat és államot összeboronáló látványossága előtt nemcsak jámbor szándékú fohászkodásként funkcionál, hanem az egész égető, gyalázatos hadviselést lesimogatja, és a felelősséget egyenlő arányban méri ki a résztvevők között. Mint a hasonlóan jó szándékú író-publicista, aki az antiszemitizmus elszabadításában meghatározó szerepet játszó költőt (nemzedéktársát) egyértelműen és világosan elmarasztalja, de lezáró, megvilágító bölcsességként a következő mondatot idézi: „a ’zsidókérdést’ mindig akkor veszik elő, amikor magyar és magyar között folyik a válság jeleként küzdelem.” Csak bámulok, hogy nem érti: a megjegyzés minimum kitérés a konkrét megítélés elől. És nem is igaz, hiszen miféle küzdelem folyt itt a holokauszt idején, miféle porondon és milyen felek között, és azelőtt is, és azután, tegnap és ma… S már augusztus 20-a van, és újra meg újra azt hallom, hogy a szent jobb és a szent korona találkozni fog a Parlamentben. Mint varrógép és esernyő a boncasztalon? De ott lesz-e a halász Olgája és a halál szolgája, s úgy köszönnek-e majd egymásnak, mint Karinthy megírta: alászolgája? Nem semmi. Nem nincs. Van. Egy választási pártpropaganda van-ja ez, s a hatalom bebetonozásának ügyes jelenetei körítik. Lehet tapsolni. Tapsolnak.
Ez fáj? Dehogy. Vagy a kétségtelen felismerés, hogy ez a posztmodern kultúra, amely egy mindenevő rendszer bendőjébe lök át, ahol csak magának teremthet világot az ember, és a szabad egyének önkéntes társulásának lehetőségére utalhat, mint azt Szilágyi Ákos számtalanszor, sok ezer szóval megírta – de azt egyszer sem említette, hogy ez a társulás merő illúzió, puszta szó, és annak is kidolgozatlan, nincs hozzá semmi reális támpont (tény)? Vagy mégis? Ha igen, mennyire szeretném tudni: hol vannak a társulni képes szabad egyének? Miféle körben kapcsolód(hatná)nak össze manapság? Mi által? S ha több kör volna (kis körök, ugyebár), kapcsolódnának-e a rokon-körök, miként azt Gramscinál olvastuk egyszer réges-régen? (Ha Szilágyi Ákos tudja, kérem, mondja meg, írja le. Itt küldöm neki a fölkérő papundeklit, a Liget szerkesztőjeként küldöm, és várom válaszát.)
*
Tavasz óta gyötröm ezt a papundeklit, abbahagyom és folytatom, törlök és beillesztek, eldobom az egészet és visszaveszem, hümmögve újra meg újra nekiülök-vágok a ráírásnak. Közben egy kimustrált gyúrótáblára és két bútorbontásból visszamaradt farostlemezre (baráti ajándékok!) próbálom leképezni közérzetemet. A festést élvezem, s mára – ez az igazság – az egész papundeklit megszerettem. Így van ezzel az ember: berendezkedik. Pedig a papundekli nemcsak a magyar, de talán az egész modernizációnak, tömeges árukat termelő világnak globális deklije, dobozolt kérge, ragasztott héja, ahogy hulladékként is tovább él, virul: igazán gusztustalan, bár praktikus. Én is az leszek. Azon vagyok, hogy az legyek. Ha Szilágyi válaszol, neki ajándékozom az egyik festményt, előre ráírom,[6] hogy az övé, a másikra Székhelyit írom, engesztelésül is, hogy prédikálással vádoltam. miközben magam is prédikálok szinte, publicisztikálok, és nem tudom megmondani, mi fáj a kőfalnál futó papíron innen. Még a körök különféle képzetei visznek talán legközelebb, de hiába írt nekem L. J. verseim csücskére[7]. Babits Mihályt idézve hiába állította, hogy „az irodalom összekapcsolódás”, amikor látom, hogy nem az. Vagy nem irodalom, nem szellemmel táplált irodalom, amit látok, legújabb közegként érzékelek, s – akárhogy is – a része vagyok. Vagy rosszul működnek érzékelő és értékelő műszereim, agyam hermeneutikai készüléke. Vagy valami alkati adottság, mély és tudhatatlan mentális áramlat pengeti bennem a sötét húrt; vagy csak az öregedés, kopás, leszűkülés nyom (ezért szűkölök), áthallásokkal küszködök, fáj sok fölgyűlt évem, az elmúlás, ahogy a láthatatlan emberi alkotásra taposnak a látható hatalmak, és saját kishitűségem is, bizonyára, mert nem érzékelem ama kincset őrző tárnákat, és a bányászokat sem ismerem, akik mindig újra nyitnák az aknát, míg a szívük dobog, ugyan – ezt hajlamos vagyok lehetőségként elismerni. De ezüst betűkkel írok a koszlott és kedves papundeklire. Vissza hát a körökhöz.
Első húsz évemben a társadalmi feltörekvés vágya, az osztályból, a faluból, a szegénységből, a tudatlanságból kitörő mesehős lendülete nagy erővel sodort, de elrugaszkodásom talapzatát, anyagomat mindig jól érzékeltem. Hamar megszabadultam aztán az előrehaladás külső, elérhető, tényszerű célképzeteitől, és megértettem, világosan éreztem – elsősorban az irodalomból, a költészettel élés mindennapi gyakorlatából tanultam meg –, hogy a felemelkedés közege a végtelenül sokoldalú, formájú, mozgású, állagú – és a szellem végtelenségével áthatott lét, de a szociálisan beágyazott erőfeszítés mint a szükséges, de nem elégséges tudata (vagy a lenn létező világ ragacsa) velem maradt, és azt képzeltem, úgy gondoltam, hogy belőle kiszakadva is ragaszkodni kell hozzá, mert az az eredetem, a sajátom: általa nyerem meg a veszteni valót, a vesztést magát. Most talán az fáj, hogy ez az új világ nem az eredet, de az út, az előzmény, a tegnapi nap, az elmúlt perc nélkül[8] akar nyerni és csak nyerni akar: jól is lakni és meg is menekülni, mint Odüsszeusz ostoba társai[9]; legalábbis erre törekszik, így változik, az átmenet iránya ide mutat. De nem kezdem újra, inkább abbahagyom már.
a nyelv nincse
’89-ben, ’90-ben, amikor a politikában még közvetlenül, tehát publicisztikákkal, többes szám első személyt használó újságcikkek írásával és publikálásával is részt vettem, erről az átmenetről írtam egy gúnyverset, szintén a nyelv nincsére támaszkodva, és jelentését eddig (különösen a Vakegér kötetem szövegei közt) a magyar társadalomra reflektáló állapotrajznak véltem.[10] Papundeklim előtt kucorogva azonban az Átmenet jelentésének tartományát most fölszakadni látom, és ráírásomat berekesztve úgy másolom ide, a Liget novemberi számába, hogy a lap záró oldalain nyíljon tovább a különféle végekre, körökre és fájdalmakra, nem válaszként ugyan, de legalább dokumentálva, hogy tudatában vagyunk –
Ki nem mar, kimarad,
ki nem mer, kimered.
ki nem már, az még csak,
ki nem még, az már mer,
ki már nem, az mér már,
ki már mér, az nem még,
ki nem mar, kimered,
ki nem mer, kimarad,
kimered vagy kihagyod,
kimarad vagy kimerem,
kiméri vagy kivagyok,
kimégnem vagy kimármer,
ki nem már, azt kiméred,
ki nem mér, azt kimarád.
Mer, már, mar, mér.
Ha por, ha pár, kapar.
Ha már kapar, hamar.
Ha már kapor, hapor.
Márka, párka, rápa,
rapa, kapa, ara,
kara, kora – kor.
Amikor a kor a por,
akkor ahol, amikor.
Ki nem mar, kimarad.
-
Megragadni lábjegyzetek bevetésével is, lábbal látni el a futó képeket, a megragadást is megragadni, pillanatragasztót használni, hogyne – ez a tervem. Többször próbált formaterv. Ha ez az írás bekerül készülő költészetregényem fejezetei közé (szeretném), akkor eleve szüksége lesz alul mozgó lábacskákra, hogy együtt haladjon a többiekkel. ↑
-
Vendégszövegek, rájátszások eredetének leleplezése elemi és csábító lehetőség a papundeklis lábjegyzetekben. Nem leszek mértéktelen. A dőlt betűs szavak Svamra című versem kamrájából valók, bár ott a sor végén egy hümm áll, ami nem a filológiai hitelesség, hanem a jelentés-módosítás miatt fontos, hiszen Svamrában minden harisnyás maga méri a karizmát, s ha karimája öt centi, kalapját meg se pöccenti – ott tehát nincs bumm, ott helyén van minden. ↑
-
Mellément, elhalt vitában. Lányi indító tanulmányának egészre tekintő távlata, átfogó kísérlete észrevétlen maradt, irritációt keltett vagy felemás értékű, öko-zagyva reflexióra adott alkalmat, ezzel is illusztrálva az útvesztést, az értelmiség széthullását, erkölcs és politika kapcsolatának felszámolását. A könyvhöz, amiben aztán a tanulmány címadóként megjelent, sokáig kerestük az adekvát borítót, s végül egy flaszterről fölmarkolt, ázott, gyűrött, mocskos papundekliben véltük megtalálni. ↑
-
Ha mondható egyáltalán, hogy játszik és mire, akkor a nem-válaszra, holott – Lévinasnál olvasom – az maga a halál, „… azoknak a kifejező mozgásoknak az eltűnése a lényekből, amelyek révén élőként jelentek meg – és amelyek mindig válaszok. A halál először is a mozgásoknak ezt az autonómiáját vagy kifejezésteliségét fogja érinteni, egészen odáig, hogy eltakarjuk valakinek az arcát. A halál a válasznélküliség.” Ezek szerint modern világunk, mindennapi magyar valóságunk a különféle szinteken és rétegekben bekövetkező, halott életektől dermed. Ezt az átfogó és minden módon terjedő ridegedést (frigiditást) ezer személyes dokumentummal tanúsíthatom; papundeklim vonzáskörében maradva két volt művelődési minisztert is említhetek példaként, aki politikai pártokhoz nem kapcsolódó, teljesítményük szerint a legfelső értelmiségi rétegbe tartozó írástudók diskurzust kezdeményező (és semmit nem kérő!) levelét hagyta válasz nélkül. A szakmán, az úgynevezett irodalmi életen belül az előző korszakokban is megjelenő harcok, a gőg, féltékenység és a különféle egyedi őrületek mai turbulenciái mellett kirajzolódni látszik – nem a társulási, de a meghallási és megértési képtelenség, az eleve elutasító nyegleség mint kortünet. Nincs közös nyelv – de már fül sincs. A filozófus az emberi létezést a „megmutatkozni, kifejeződni, társulni, rám bízatni” fokozataiban állítja és a felelősséget „az egyik a másik túsza” formulában jeleníti meg; innen olvasva a hívő Lévinas sokszor paroxizmusig csapó szavai reménytelen elvontságban zizegnek, mint szélben a levegő láthatatlan sodronyai, hogy én is ide toldjak egy formulát és fölfedjem a Gúnyvers sorozatos rájátszásai, utalásai egyikét. ↑
-
Nálam a papundekli alapmotívum, ez most újra szemembe tűnik, ráírásom tehát visszatérés is, visszakapcsolódás, s ahogy föllapozom a Vakegeret és elolvasom a magyar trepniről szóló mesét meg a ’96-os kötet Új nyár, régi című ciklusát a lábjegyzetekkel, látom, hogy ismétlés is, a motívum és az érzés azonban most fölerősödve, hozzáadódva jelenik meg; a Négy papundekli dalból jelzésként idézek: „ebben az üvegvisszaváltóban mégis alakot ölt, / szavait fújja, a kelet-közép-európai költ / ő eszméi majma, meséi rongyosa, rokkant, / a világ imbolygó falai roppant / viharban, ziháló árnyakkal telelángolva dőlnek, / az üvegvisszaváltók bedugulnak, / és süllyed, süllyed a rekeszek éje, mélye reszket, / ezt a szutykos-héjas dombot kellett megszeretned”. ↑
-
Már rá is írtam. Elégedetten nézem: ezt viszonzásként is adhatom a címzettnek. A festőállvánnyal szembeni polcon fakul aranyozott keretben egy kéziratos Weöres-levél, mely Babitsnak szól: „Kedves Szerkesztő úr, hálásan köszönöm a szíves értesítést. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy tetszettek a verseim. Schöpflin Aladár és Komor András Szerkesztő Uraknak tiszteletemet jelentve és minden jót kívánva, maradok Szerkesztő Ur őszintén tisztelő híve, Weöres Sándor. Pécs, 1936. jan. 13.” A kéziratot-képet Szilágyi Ákostól kaptam három éve. Azóta elsodorta őt a Ligetből a posztmodern élet-ár, s ezzel a provokációval is szeretném visszahívni. Kérdés: meghallja-e. ↑
-
https://ligetmuhely.com/liget/levendel-julia-verseid-csucskere/ ↑
-
Végső soron a történelem nélkül, melyet csak díszletnek, kultuszként használ pózaihoz, a jelen mohó és kedvetlen kiéléséhez. ↑
-
A társak hiánya fáj, pontosabban az irodalom másféleségének, varázshatalmának korlátozottsága, jelentéktelensége, kimúlása, a saját illúzióm ostobasága; vagy a saját képtelenségem, hogy a hozzám hasonlók körét megtaláljam vagy megteremtsem – az fáj, hogy a Ligettel, L. J.-vel ehhez közel jutottam, valamelyest talán meg is érintettem, de látnom kell, saját magamban is tapasztalnom hiábavalóságát, hogy nincs és nem is lehet. ↑
-
Annak vélem ma is, de megdöbbent, hogy az akkori társadalmi folyamatok két- vagy többesélyes kezdetek azóta mind leperegtek és szellemi értelemben szinte kivétel nélkül a negatív (vagy még negatívabb) lehetőségek váltak valóra, amelyek a korábban sóvárgott és most elnyert pozitív értékeket is (például az alapvető társadalmi szabadságot) kifordítva vagy elnagyoltan, megterhelve, némelykor szinte paródiaként fogyasztják a polgárok. A könyvben megjelenő szorongások a délszláv öldökléstől a honi belviszályokig sorra köznapi ténnyé testesedtek, s csak örvendhetünk, hogy Budapest szívében nem bomba, hanem a pártviadal vájt szégyenletes gödröt. ↑