RADNÓTI MIKLÓS VERSÉRŐL

SZÁLL A TAVASZ
Előhang az Eclogákhoz

Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is,
olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már
kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.
Száll a tavasz kibomlott hajjal, heverő hegyek ormán,
tárnák mélyein és vakondok túrta lyukakban,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék
lánggal lobban az ég.

Száll a tavasz kibomlott hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred.
Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban
álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére.
Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még,
lent nem pattan a jég.

Néma gyökér, kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika! ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!

A vers hármas tagolása szemnek és fülnek, értelemnek és érzelemnek egyszerre ad munkát. Himnusz, gyászzene és induló kapcsolódik össze, a természet (tavasz) és a társadalom (szabadság) angyalának képtörténete előbb gyönyörködtet, magához láncol, aztán fájdalommal, majd felháborodással tölt el: tettre buzdít. Nem félek a szótól: agitál. Az élet idillikus pezsgésének, gyöngéd szépségének megmutatása elragadja az embert, égbe viszi, föl, hogy a második rész komor zengése a sírgödör mélyére rántsa le. Ez a vég, de nem a vers vége. Ez az ellenpont, a tézis antitézise, amiben azonban nem merül ki, nem nyugszik meg a vers. A szabadság angyalának halála természetellenes. S milyen elemien egyszerű is, ahogy a nem emberi követeli az emberi világ szabadságát.

1942 tavaszán írta Radnóti a verset, és bizakodó, harcos kedvét táplálták az antifasiszta küzdelem tényei, a tüntetések, a Népszava 1941-es karácsonyi számában fellépő széles körű értelmiségi egységfront, az illegálisan megjelenő Szabad Nép – de leginkább bizonyára saját tavasza. A harmincharmadikat élte. Még kettő volt hátra.

Bizakodó, mert egy sorozat elő-hangjának szánja a verset. Bizakodó, mert úgy látja, hogy a régi szabadság angyala, a régi romantikus és patetikus korok istennője, talán az 1848-as forradalom és szabadságharc vagy a francia forradalom angyala, a Delacroix festményén barikádra vezető zászlótartó hölgy – alszik. S ha alszik, fölébreszthető.

És bizakodó a vers azért is, mert az élet, a természet ezer apróságához tapad, s olyan otthonos szerelemmel, ami a magyar költészetben persze nem példátlan, de ilyen tiszta derűvel talán csak szellemtestvére, Csokonai verseiben szólal meg.

A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából
vecteezy.com