PLÓTINOSZ AZ AUTÓJAVÍTÓBAN
A lélek tehát akkor szabad – írja Plótinosz –, ha
a szellem útján akadálytalanul siet a Jó felé, és amit emiatt
tesz, az őrajta múlik… Igen, bólogatok buzgón s fülem pirul,
igen, Mester, és mégis, miként van ez tehát: … Egy autójavító
faggyúszagú büféjében, hideg dohányfüstkövesedésben olvasok,
rázkódik padló, mennyezet, géproncsok másznak, sziréna vinnyog,
két vérmes férfitársam a Dacia-gyártók fogyatékosságairól acsarog,
de agyvelejüknek mindenről megvan a véleménye, „okádék, uram”, egy
takarítónő kanárisárga vödrökkel, átkokkal húz át – szétfröcsköli.
A jó, még a kis betűvel írott közönséges és parányi jó is
hiábavalóan, mert kétségbeejtő elvontság fátylában derül
innen nézvést, és Plótinosz, aki szinte szégyellte, hogy
testben lakik, tragikusan valószerűtlen szellem-voltában is,
a tételei pedig… a tételei!
Hogy a rossz: nem-létezés? Hogy a mozdulatlan ragyogás vágya
mozgatna minket, ezt a szennyben araszoló üzemet a potrohos
autósokkal? És az az Egy volna a kezdet és az ok, a Központ,
mely bennünk istenül, csak el kell érnünk? De akkor miért nem
jutottunk hozzá közelebb – vagy jutottunk?
S dübög az olajbűzös padló, huzalozott mennyezet sikolt,
iránytalan sötétségeink rétjén nincs kísérő,
kinek tenyérráncait tapinthatnák a vándor ujjai
s haladnánk befelé, bizonyára fölfelé is akkor, súly szerint –
ordító csarnokban brutálisan mutatja ülepét – orrolj! – a létezés.