Gyerekkoromban fulladásig a sötét
szorította ránk vakon katonaköpenyét;
mikor az olajlámpát apám meggyújtotta,
köszönt a fénynek s eltűnődött; miről?
A bakterház belső kockája sárga láng volt,
kinn őszi hatalmasságok dülöngéltek,
vonatfütty a szél kivénhedt csarnokaiban;
ettünk, vödör koccant és vastag üvegpohár;
nézhetek bárhova, a tárgyak szilárdan állnak ott,
percenként ugrik falióránk rezes mutatója,
de a legszebb mégis az, mikor
a fulladásig nehéz, óriásira nőtt sötét
fölkapja rólunk reves katonaköpenyét,
mikor látható a világosság belső térbedúsulása,
mert meggyújtotta a lámpát apám –
Nem volt mámor s ma sincs,
künn a mezőkön vadak iramodása,
horkanó hadaké, orruk hidegen a Duna hátához ér.
Mit mondanak a sodródásból kimentett szavak,
nekem az olajlámpa szavai, hogy van part, létezünk,
és a küszöbön ott tolong az éj, holtaké, apámé.
Egy idő után minden ismerős lesz, az összeverődések
és a réskeresések újra meg újra, zizegő régiók,
mert formát észlelünk fény s meleg iránt.
Köszön s eltűnődik; miről.
Hadak, vadak keverednek a dunai szélben,
és az ősz ma is mozdonyfüttyöket csavar
föltartott mutatóujja köré.