Horgas Béla

OLAJLÁMPA

1987 január

OLAJLÁMPA
Alkalmi vers a Centrál Klubnak


Gyerekkoromban fulladásig a sötét

szorította ránk vakon katonaköpenyét;

mikor az olajlámpát apám meggyújtotta,

köszönt a fénynek s eltűnődött; miről?

A bakterház belső kockája sárga láng volt,

kinn őszi hatalmasságok dülöngéltek,

vonatfütty a szél kivénhedt csarnokaiban;

ettünk, vödör koccant és vastag üvegpohár;

nézhetek bárhova, a tárgyak szilárdan állnak ott,

percenként ugrik falióránk rezes mutatója,

de a legszebb mégis az, mikor

a fulladásig nehéz, óriásira nőtt sötét

fölkapja rólunk reves katonaköpenyét,

mikor látható a világosság belső térbedúsulása,

mert meggyújtotta a lámpát apám –

Nem volt mámor s ma sincs,

künn a mezőkön vadak iramodása,

horkanó hadaké, orruk hidegen a Duna hátához ér.

Mit mondanak a sodródásból kimentett szavak,

nekem az olajlámpa szavai, hogy van part, létezünk,

és a küszöbön ott tolong az éj, holtaké, apámé.

Egy idő után minden ismerős lesz, az összeverődések

és a réskeresések újra meg újra, zizegő régiók,

mert formát észlelünk fény s meleg iránt.

Köszön s eltűnődik; miről.

Hadak, vadak keverednek a dunai szélben,

és az ősz ma is mozdonyfüttyöket csavar

föltartott mutatóujja köré.


versmondó | Horgas Judit
kép | vecteezy.com