NINCS MIT NINCS
1999 február
a hatvanas évek közepén pillantottam meg
már felnőtt korában ezt a fát már felnőtt koromban
ott élt állt a bölcsőde előtti kertben s ahogy beléptünk
dobálta elénk tüskés-barna burokban gyümölcseit
a gyerekeim játszótársa lett évtizedig
és engedte nekem is hogy nézzem
tekintetem fonalát rá- és rákötözzem
talán télen volt a legszebb
álmában
fekete kalligráfia havon falon égen
most újra nézem
s ahogy keresem szemem fényét a fán
a szeptemberi nap göcsörtös ujjai
árnyék-ágakat tapogatnak keresztül-kasul
a gesztenyefa belső szobáiba látni kilógó vaspálcákra
a falakról széthordott festmények helyén
fekete kosz keretezte
üres négyzetek
mi ez a világosság
ez a reszketés nélküli megmutatkozás
lomb alig csak megritkult közök
közönyösen perzsel a hő pár satnya rozsdás gömböt
ilyen az aknázómolyok inváziója
s egy haldokló hallgat itt
tudom
nincs mit bámulni nincs a meredeken alágördülő nap
mint női ujj érinti meg
héjából kifeslő koponyámat