NAPOCSKA
Elevenekre, halottakra, kerítésen a fazekakra,
fazekakon a zománcozott, égetett virágra,
napocska süss a világ homlokára;
napocska, te aranyszájú, isten kemencéje,
kötném szúrós vesszeidet hajlékony kévébe,
bújnék tüske szakálladba, kék ember-bogár,
tekeredne hajad szála, mennyei fonál,
úgy rejtenél, hogy megmutatnál,
szádba vehetnél, úgy lobognál,
napocska, te elevenek és holtak ismerője,
te marék parázs az ég fateknőjében,
te lámpa, te mindenkinek égő,
hűségesen elutazó, félve visszatérő,
mindennapos énekes, ne hagyj el minket,
ne hagyd becsukódni fáradt szemeinket,
ha házak süllyednek s lassan emelkedik
a köd: csatornák fodros, bűzös gőzölgése;
ne hagyj egyedül, vakon szédelegni
huzatos utcák vascső éjjelében,
mozdulj meg már, szólj már, ints már;
mi vagy te, hogy csak jársz ott egymagadban,
mért nem állít meg valaki egyhangú utadban,
napocska, te nap, mit is tudsz te rólunk,
mikor acsarkodva, kérve forgolódunk,
mit akarsz, mire vagy olyan fényes-büszke,
hűlsz már, zsugorodsz már s ha tüzed üszke,
pernyevirága lehervad az égről,
nem idéz meg senki akkor idők mélységéből,
ha nem leszel a szegények kenyere, méze,
te nap, napocska, isten kemencéje,
mozdulj meg már, szólj már, ints már,
ne hagyj el, ha sötétedik, minket,
ne hagyd becsukódni fáradt szemeinket.