MUTATVÁNY, CIPŐPERTLIVEL

A vonatfülke ablakánál fiatal pár ül. Az asszony alig lehet több húszévesnél. Időnként megrázza csapzott, melírozott haját és ilyenkor összeütődik, finoman megcsendül a fülében lógó két-két fémkarika. Magas nyakú fehér pulóverében kirajzolódik fiús alakja; arca a trafikokban kapható Barbie-babákéra emlékeztet, szája kicsi, de ajka vastag, bordóvörösen sötétedik, sarlószerű körme szintén; fatűvel köt bolyhos, piros fonalat. A férfi a fekete bőrruhában, fekete csizmában és hímzett ingben az első pillantásra is mozihősnek, egy krimi hősének látszik, akit az első akció során szoktak lepuffantani. Nagy darab, feszült test, borbélynál formált, áramvonalas frizura, sápadt arc, lapátforma tenyerek. Többnyire alszik vagy eszik: szalámis zsömlét fal, hozzá melegházban termett zöldpaprikát, vidáman és hangosan, de ezt is valahogy idegesen, mintha valami helyett, mintha üldöznék. Ha se nem eszik, se nem alszik, akkor a ruhája zárjait babrálja s némelykor az ujjait ropogtatja szégyenlősen, öntelt mosollyal a szája sarkában. Kézfejére tetoválva ez áll: ÜSS!

piszkálja a fülét

Ott van aztán a vonatfülkében a fiatal férfi barna-zöld pulóverben, síbakancsban, és a kisfia: egy hét-nyolc éves szép arcú, nyugodt tekintetű, jócskán fáradt gyerek, ők a főszereplők. Továbbá a fülkében ül még egy kopasz, vöröses férfi sok újsággal a térdén; buzgón olvasgat és közben gyufaszállal piszkálja a fülét. Mi ketten – a feleségem és én – a folyosóra nyíló ajtónál ülünk. Szegedről utazunk Budapestre. Az apa és fia kicsit messzebbről indultak: Brassó környékéről. Budapestre jönnek, rokonlátogatóba. A férfi most jár másodszor Magyarországon, emlékszik még az útvonalra, de azért megkérdezi, hogy jól gondolja-e. Egy papírlapra térképet rajzolunk neki. Próbált telefonálni Szegedről a rokonoknak, mondja, de nem sikerült; otthonról meg, úgy, nem lehet. Most hát váratlanul érkezik a kisfiával, de azért reméli, hogy nem lesz kényelmetlen a pestieknek.

Közben a szép arcú kisfiú egyre fáradtabb és nyűgösebb lesz, a térképrajzolás nem érdekli, nyúzza az apját, hogy mikor érkezik meg a vonat, a férfi türelemre inti s mikor a gyerek már szinte sírósan nyaggatja, egy ki tudja honnan jött ötlettől vezéreltetve kifűzi a bakancsából a hosszú pertlit, hogy bemutasson valami bűvésztrükköt, amit még ő sem próbált, csak látott valahol… A pertlivel bajlódva mintegy mellékesen megjegyzi aztán, hogy mit szólunk hozzá, milyen jól beszél a fia magyarul, holott román iskolába jár. Csakugyan, bólogatunk buzgón, és tétován próbáljuk jelezni, hogy mi tudjuk, értjük ennek a fontosságát.

A mutatvány a pertlivel különben egyszerű. Olyanképpen kell összefogni, hogy egyetlen húzással több csomót, öt-hat göböt lehessen rákötni. Képzeld, mondja az apa, milyen pompás mulatság lesz, ha elkéred valakinek a cipőfűzőjét, hogy csomót köss rá, és te egy rántással egész sorozatot varázsolsz a madzagra. A kisfiú csillogó szemmel helyesel, de az apa elakad, csak az első fogásokra emlékszik, sehogy se jut eszébe a trükk nyitja. Próbálkozom én is, de nem megy.

megdermedünk

A kisfiú most átveszi a pertlit, mi pedig tétován beszélgetünk; a brassói tüntetésről kérdezzük utastársunkat, hogy mit tud a történésekről és hogyan gondolkodik róluk, de ő csak széttárja a karját, hogy mit tudna, talán nálunk is kevesebbet, és ismerősét emlegeti, akinek ismerőse tudni véli, hogy a kolozsvári börtönbe százak érkeztek a brassói letartóztatottak közül, de lehet, hogy ez rémhír, lehet, hogy igaz, minden lehet… Bólogatunk, én a többiekre sandítok, hogy mit szólnak ehhez, de a fakötőtűk némán billegnek, az újságolvasó úr meg se rezzen, csak a krimihős pattan föl, s míg kioldalaz köztünk az ajtón, odavágja, hogy „jól szét kellene verni a pofájukat”, és hátra sem nézve, tetovált kezének kurta mozdulatával berántja maga mögött az ajtót; megdermedünk, a csönd olyan, mint egy alaktalan megalkuvás, de a beszédnél talán most mégis jobb, hiszen válaszolni elsősorban a krimihősnek kellene (s neki aztán lehetne is), hogy ugyan, fiatalember, csönd legyen, az istenért, hagyja nyugodni a tetovált mancsait, mert indulatoskodással semmire sem megyünk, ezt a minimális történelmi tanulságot már illene tudni; a fortyogás és a szájalás, ami akkora divat lett mára, nem segít. Ezt próbálom magyarázni cipőpertlis társamnak is, hogy az ingerültség nálunk a legújabb időkben szinte nemzeti jelenség, aminek persze ezer oka van és az ezerből kilencszázkilencven érthető, de akkor is káros, már-már életveszélyes. S próbálom mentegetni a magyarországi magyarságot, érzékeltetni, hogy milyen nehéz szolidaritást vállalni, az egyéni jótékonykodáson, rokonszenven túlmutató hasznos cselekvést megtalálni. Magyarázkodom, ami eleve lelkifurdalást jelez. Nehézségekről beszélek, a férfi helyesel, megnyugtat, hogy érti, együttérzően méltányolja szegény budapesti kortársának gondjait, akit az erdélyiek nem átallották nehéz sorsukkal ilyen kínos szorítóba lökni… No, ezt persze nem mondja, talán nem is gondolja, de nekem eszembe jut és groteszk fintorként rám telepszik, gyorsan elhallgatok leintem magam, hogy végül is nem rólunk, hanem róluk van szó.

Most, hogy írom ezt a cikket, és újragondolom az egészet, persze látom már, hogy ez a szétválasztás sem helyes, hogy az ilyesféle bogok ügyében mindig mindannyiunkról van szó, az egész emberiségről jószerivel, de legalábbis Európáról, a Duna mentén élő népekről. És keresni mindig az önrészt kell, vizsgálni a saját magatartásunkat szükséges – vagyis rólunk van szó: szolidaritási képességünk saját szabadságunk fokát méri és minősíti, a közösség erkölcsi állagát tükrözi. Az oly gyakran hangoztatott és oly nehezen megvalósuló demokratizálásnak eleme a kisebbségi kérdés, de csak akkor remélhető oldozása, ha más elemek, a gazdasági rendszer átalakítása, az egyéni szabadságjogok, a képviseleti rendszer, a szabad véleményformálás ügyében is előbbre lehet lépni. Nincs külön, csak együtt: minden értelemben. A csomók oldozásához rengeteg munkára van szükség – mindenekelőtt a valóság feltárására, a tisztázó megmutatásra. Korszakunk – ebben talán bízhatunk – jelenleg amúgy is ebbe az irányba fordult. Kérdés, hogy meddig jutunk és hova érkezünk. Meggyőződésem, hogy a szolidaritásra, a megosztottsággal szemben fellépő összekapcsoló erőre minden közösségben égető szükségünk van – hiányától szenvedünk. Sajnos, a népek, nemzetek és az egyének együttélésének mai állapota még mindig Ady Endre sötét látomásaival és kínzó vágyaival, vádjaival együtt lüktet. Ma is az ő szavaival kell megszólalni – és szembefordulni azzal a történelmi valósággal, amelyet úgy hívunk, hogy Kelet-Közép-Európa.

egy rántással

A kisfiú végül rájött a mutatvány nyitjára és boldogan gyakorolta, míg a vonat berobogott a Nyugati pályaudvarra. Egy-egy húzással hat csomót varázsolt a pertlire. No jó, mondta neki az apja. Megengedem, hogy őstehetség vagy, ezzel a tv-ben és felléphetsz. De lássam már most, hogy egy rántással minden göböt kioldozol… A gyerek somolygott, szeme villogott; ez a kisfiú talán rájön még erre a fogásra is, talán megéri, talán nem reménytelen; köszörültük a torkunkat és szedelőzködtünk, megállt a vonat.

kép | vecteezy.com