MONDOM: SZERENCSÉM

Milyen könnyű a dolgom, mikor Géher István összegyűjtött és új verseinek kötetét ajánlom az olvasóknak. Könnyű a dolgom, mert tudom vagy sejtem, hogy kikhez fordulok: egy szűk kör tagjaihoz – egy katakomba közönségéhez. Mondom: szerencsém ez a körülmény, hiszen a rájátszások sok változatát lehetővé teszi, elég utalnom, értik – bár ez az értés plusz terhet is ró rám természetesen: magas a mérce, hiszen nem bennfentes, hanem pontos szeretnék lenni – s ez a legtöbb, mi adható. Ráadásul én a katakombát is egyre bővíteném: az a becsvágyam, hogy a Géher István verseit már értékelők megerősítése mellett a mindeddig érintetlenek kíváncsiságát is fölébresszem, és figyelmüket erre a külalakjában is vonzó, szép formájú könyvre irányítsam. Jólesik már kézbe fogni is, végigsimítani, nézni a dunafövenyi árnyakat megjelenítő fotót, melyen éppen az alkalmas helyen, méret és szín szerint is megfelelő arányban helyezkedik el és szólít meg a címbe foglalt kérdés: Hol az a látvány?

megbecsülöm

Hanem ha megszólított, illik válaszolni („Vesztened illik.”), hiszen a szerepet osztó Anakreón is ezt várja a színházában föllépő bemutatótól. Nos: hol hát? És miféle, vagyis mit jelent ez az „az a”? Mondom: szerencsém (és megbecsülöm), hiszen a választ úgy próbálhatom e katakombában, hogy nem hagyom lazára és nem fogom szorosra sem, csak ahogyan tudom, csak annyit, annyiszor, közelről, lovatlanul, lépésben – kitéve itt. S nem adom alább, bár tudom, nem adni sem érdem, tehát újra kérdem: mit jelent?

Azt, hogy az övé, senki másé, bár sok másban él, úgy adja magát. Hasonlósága így lesz különböző, így egyetlenegy. Lépésre váltva valóban: ez azt jelenti, a kultúra, elsősorban az irodalmi, alapeleme, természetes közege. Lassítva a lépést: ez azt jelenti, hogy a klasszikus és modern költészet univerzumában Géher István huszadik század végi magyar költő biztos kézzel tapintotta ki a magának való kapcsolódási pontokat, és a kommentárok, vendégszövegek posztmodern divatja, egyéniség-süllyesztő áradása idején megtalálta a számára üdvözítő társulást, az arany alapot, arányt, mert mindent mindig mértékkel kezelt, s bármilyen megcsavart vagy elvont, keményre kalapált, merész képzetekkel dolgozó alakzatba is sodorta fantáziája, mindig megformáltan, gyakorta kötött formák szerint haladt, ami számára a mai napig: felszabadító; például a szonett, vagy szinte bármi. Nevekre bontva, a kapcsolódás azt jelenti, hogy Shakespeare, már első kötetében és a legújabb-ban is a Hamlet, és fordítója, akihez mély lelki-alkati rokonság fűzi, és a további kötetek címszereplői, Catullus és Anakreón, és általában a filológia mint kincsesbánya, melyet jó bányászként fejt, és mindig tisztán, szárazon tart, akár a puskaport. Akar vele valamit, vagyis nem feloldódni akar benne, nem a mutatvány kedvéért születik a produkció, hanem öncélként: a rejtés is fejtés.

De ideje már, hogy én is ezt tegyem, vagyis válaszoljak, hogy miféle látványról van szó, és megtalálja-e a helyét a költő? A kérdés a címekben Shakespeare-t idéző szonettek élén áll, s ez segít a filológiai kapcsolódás földerítésében, bár a látvány már súlyos elemként szerepel az első ciklusban is, és a Catullus-bánya, a Catullus-alkímia izzásában is ott van: Fortinbras szavai ezek, és a néma csendbe zuhant halottakról, a tragikus vég látványáról van szó. A hol kérdésre tehát egyként válaszol az ott és az itt és a mindenhol, a kinn és a benn, s mert a könyv címe idézőjel nélkül áll, ha mindezt nem tudom vagy nem gondolom meg, számomra ezek a szavak a világ látható lényegére kérdeznek, a színről színre látás keresésére vallanak. Valóban a legtöbbre.

telt hangon zengő

Aki olvasóként társul ehhez a kereséshez, természetesen más rendező elvet vagy érzelmet is fölfedezhet, és a sorrendet követve hamar támadhat olyasféle érzése, hogy egy belső napló lapjain kerül egy külsőleg is körvonalazható történet sodrába. A könyvnek ilyenképpen nincs vége, ami természetesen nem hiányt jelent vagy formátlanságot, hanem nyitott zárást. A külön kötetben meg nem jelent, 1997-ben keletkezett szonettek második ciklusának hat darabja Új folyam címmel, a látvány erős, telt hangon zengő, éretten ragyogó részeként kezdet is. Hiába hát, hogy Géher István látványkeresésének verses rögzítésében oly gyakori a fanyar, a pátoszt iróniával keverő, és a keservestől sem tartózkodó hang, hiába hogy az időmúlás fontos témája, hiszen már a kötet első darabjának körtefáin – jelzi, hogy: hagyatékból, 1962 – ott játszik az ezüstös fejszesuhanás, a könyv végső soron mégis megnyugtató, rátaláló, elfogadó, meleg életérzést foglal versbe. Meg lehet merítkezni benne. Tespedni nem, de üdülni igen. Maszkjai bizton felölthetők. Ennek egyik oka, sok egyéb mellett, Géher István látványkeresésének komolyságában rejlik, abban a műgondban, amely persze a tudós tapasztalatából és a tanár erkölcséből is fakad, de itt elsősorban a költői tehetség műveként szólal meg.

Amikor 1981-ben megjelent Géher István első verseskönyve, jószerével semmit sem tudtam róla, de feltételezem, hogy akkor is a kezembe kerül, ha a szerkesztő Márványi Judit baráti szava nem hoz hírt róla (de hozott), mert a Mondom: szerencséd irodalmi esemény volt. Egy első kötetre általában nem jellemző, a modern költészet nyelvét magabiztosan és sajátosan, saját hangon beszélő költő szólalt meg benne, akire figyelni kellett. A három évre következő mi van, catullus? látványossága elvontabbnak tűnt, még nehezebben követhetőnek, s csak tizenkét évre jelent meg az Anakreóni dalok. Igaz, ez visszamenőleg is megvilágította a költői út folyamatosságát, mely most, ezzel az átfogó könyvvel teljes elevenségében mutatkozik meg, de közben megépültek a posztmodern katakombák, és a sokféleséget kívülről eloldozó szabadság a belvilági eseményeknek nem kedvez. De az események azért léteznek, és mi is létezünk, akik e katakombában ezúttal éppen a látványkereső Anakreón színházának részesei lehetünk. Csapat ugyan nincs, de társak vannak, köztük alkalmiak, átfutók, és szívesen elidőzők. Jobb pillanataimban – bevallom – valami közös darabot is kiadódni látok.

kép | vecteezy.com