MESE EGY ZSÖMLE HALÁLÁRÓL ÉS A MÉRTANI KÖZÉPRŐL

A zsömle halála előtt az Ignotus utca és a Csaba utca kereszteződésének legközepén, föltehetőleg mértani közepén feküdt: frissen, épen, kívánatosan. A sarki zöldséges és a mézeskalácsos boltja közt dekkoltam kocsimban, félig a járdára húzódva, egy udvari bejárat előtt. Láttam, ahogy a zsömle is ügyesen helyezkedett: a két sorban, egymással szemben robogó autók jobbról és balról rendre elhúztak mellette. Egyelőre megmenekült.

A csizmás férfi, úgy harminc és húsz év közötti, borostás képű, zömök alak, nadrágján és magas nyakú pulóverén sárfoltokkal az élelmiszerbolt felől futva érkezett, és a járdáról leugorva a kezében tartott nejlonzacskóból öt-hat zsömlét kitálalt a betonútra. Szerencséjére éppen szünetelt a forgalom, volt ideje összekapkodni a kerek zsömléket, melyek mulatságosan szanaszét gurultak és egyszerre áthangolták a tájat. Az embernek kedve támadt volna azt mondani, uram, hagyja ott egy pillanatig még a pompás süteményeket, hogy gyönyörködhessünk véletlenül kiterülő szépségük, a terített utca látványában.

Kedvem támadt volna, de nem, mert mielőtt valóban, az ember két-három zsömlét máris fölkapott és visszalökött a zacskóba, aztán megvetően legyintett, mondott is valamit, a kézmozdulatából ítélve káromkodott, talán csak annyit, hogy a francba, és eltűnt a városmajori templom irányában. Szombat délelőtt volt, tíz óra múlt pár perccel. A zsömlék közül kettő oldalra gurult, azokat mindjárt szétlapították az autók, de az az egy ott a mértani középen épen ragyogott, bár magányosan, sem isten, sem ember nem törődött vele.

Én is csak néztem. Végre kisütött az erőtlen nap.

hirtelen megéreztem számban

Néztem, s bár nem akartam, inkább ellene voltam, próbált megszólalni bennem mindenféle törmelékes, agyonhasznált gondolatféleség, s minél erőteljesebben, aztán már ingerülten akartam elfojtani és nevetségessé tenni nyüzsgésüket, annál erőszakosabban támadtak, majd hirtelen megéreztem számban a zsömle ízét, a ropogós héjat és a puha belsőt, orromban illatát. Megyek, és fölveszem, gondoltam, ráfújok kettőt és megeszem. S foglalkozási ártalomként, az irodalom fogyasztásának kockázatát bizonyítva Kosztolányi is eszembe jutott, az Ebéd, amelyben leírja, hogy az alagút budai oldalán, bicskáját kanálként forgatva egy ember ebédelt a járdáról káposztafőzeléket borjú föltéttel, amit valaki ételhordóból ejthetett a földre. A járókelők köréje gyűltek, egyesek még irigykedtek is a bátor emberre, és kicsit megsértődtek, hogy őket nem kínálta meg. „Igen – somolyog Kosztolányi –, némely emberből teljesen hiányzik a társadalmi illem.”

Mindez csupán átvillant fejemben, s azzal nyugtattam magam, hogy nem az irodalomban, hanem a köznapi valóságban vagyok, nem kell számítanom ilyesféle színpadias jelenetre, nyugodtan fölkaphatom a zsömlét, senki sem veszi észre, s ha mégis, hát azt gondolja, én ejtettem el, vagy ha mást gondol, netán kiscserkésznek tart, vagy bárminek, azt se bánom, nem is érdekel. Különben is, egy zsömle, mi az? Érdektelen és jószerével értéktelen, tizenhárom forint. Nem számít és nem jelent semmit.

De akkor már jelentett. S ahogy előbb az illat és az íz, most úgy gyűlt köréje a városban koldulók, kéregetők csöppet sem kosztolányis képe, tévéhíradók kínzó kockái éhezőkről, afrikai rémképek, iszonyatos dokumentumok, hulló törekként elkeverve a hetvenkedő reklámok figuráival, a külhoni és hazai korrupciók kövér bajnokaival, ádáz pártharcot folytató politikusok szellemeskedő szövegeivel; áradt a szokott és mindennapos borzalom, amit bármilyen lélekkel fogad is az ember, valamilyen fokon cinkosnak érzi magát, mert tud róla, mert a fejében árad, s már nem somolyog, nem ütközik meg, hogy mindez a zsömle körül tolong, és nem akármilyen erővel metszi ki a középpontot, mintha ellenpont volna, fix, megragadható, szilárd. S mert konkrétan egy semmiség csupán, még nyomasztóbb, hiszen így biztosan megtehető.

Mit hezitálok itt, tört fel ekkor bennem az enyhe méltatlankodás, mit kerítek ekkora feneket egy zsömle megmentésének?

nem súgtak össze gúnyosan

Elakadást jelző villogóimat bekapcsoltam, és a slusszkulcsot zsebre vágva kiszálltam a kocsiból. Elindultam a zsömle felé. Senki sem állított meg, nem kérdezte, hova tartok, mit akarok, nem súgtak össze gúnyosan a hátam mögött, nézzétek azt a meglett pofát, fogadjunk, hogy fölszedi a földről a péksüteményt. Tényleg nem volt az egészben semmi feltűnő.

A 21-es autóbusz ekkor dübörgött végig az utcán, az orrom előtt. Hiába is intettem vagy ordítottam volna. A francba, morogtam, és elléptem a tett színhelyéről, mintha nem volna a történésekhez közöm.

kép | vecteezy.com