MESE AZ IRÁNYÍTOTT VÉLETLENRŐL

Ma száz éve született apám. Mi hajt, hogy az alkalomba kapaszkodva rákérdezzek – és mire is voltaképpen? Nem is rá, nem is az időpontra, hanem a kapaszkodásra, a kérdezésre?

többszörös spirál

A kérdező képzetei, irodalommal konstruált egész belseje, története előtekeredik akkor itt, mint a már hányszor kipécézett, metaforává mesélt papírkígyó: a gyerekkori kockaház sparheltjének hője hajtotta, és a félbevágott nyerskrumpliba szúrt pálcika körül ma is forog, többszörös spirál, zizeg a fülemben. Apám, az ezermester vasúti pályamunkás centenáriumának chipje talán, tolakszik elő képzeletemben védekező öniróniával a kép, beleakadva a Hűvösvölgyi úton mostanában megpillantott reklám-feliratba, melynek címsora így kecsegtet: „Minden, ami chip, minden, ami tuning!” Ha minden, kapok az ötlet után, akkor feltuningolhatnám-e ezt a technicizált korom tömkelegéből kitépett metaforát, hogy hátára húzódzkodva átkalimpáljak vele idők és terek határain, vagy meg is esett már velem ez az át ebben a pillanatban, már ott vagyok, s visz irányított véletlenem, mintha rajzolnék, huzigálnám ecoline-ba mártott tollamat, ecsetemet művásznon, papundeklin, rajzpapíron, akármin. Irányítom-e? Milyen mértékben? Tudható ez? Megközelíthető? Lévinastól tanultam, hogy az irracionális valójában felkínálkozik a tudatnak, s mindig valamilyen felfoghatóság mélyén világlik fel, ahová végül betagozódik, továbbá hogy: senki sem lehet irracionális akkor, ha tudja, hogy az.

Én most nem tudom, de érzékelem a felkínálkozást – mint rést? Mert a tudatom alatt vagy a háta mögött egy készülő könyv, a Réskeresés képzete áll? Jó nyomon vagyok-e? S rólam van (lesz) szó (itt) vagy rajzolataimról? Jó esetben együtt a kettőről? Az együttről? A „felviláglásról”, ami bármilyen „felfoghatóságban” megjelenhet, s hogy melyikben, mikor, kit, hogyan érint meg, ki hogyan érzékeli, ismeri fel, az véletlen volna? S ezt a felviláglót lehetne aztán irányítani, minimum befolyásolni, maximum kibontani, továbbvinni, összerakni-sodorni, fölépíteni szóban és képben? Megjeleníteni és élni általa? De hogyan, hogy valóban az legyen, ami felvilágolt (most világolt föl értelme ennek) vagy megpendült mint őszörej, megérintett mint ősbenyomás? Vagy az számít csak, hogy lesz-e valami a felviláglóból, kezdet lesz-e, mert ha igen, akkor mindenképpen benne lesz a létrejövőben, és az már mindegy, hogy minek a kezdeteként? De benne lesz-e valóban, és mindegy-e csakugyan? S elég-e, ha azt válaszolom: nem tudom?

csúszások és csúsztatások

Az „irányított véletlen” kifejezést az absztrakt festészet házatáján találtam, ahogy közelébe keveredtem a hatvanas évek elején. A módszertant megnevező szavakat alkalmasnak éreztem saját rajzolataim természetének, létrejöttének értelmező jellemzésére – ugyanakkor kétségtelen volt előttem, hogy az irányzat áramában született kifejezés mintegy új terepet nyit, fedelet ad a különböző jellegű, célú, szintű csúszások és csúsztatások, végső soron az amatörizmus relativizáló (hamis) tudatának legalizálására. Az „én így élem meg”, „nekem ez tetszik” különben természetes, csak az objektivizálásban torzuló gesztusára vagy ítéletére, amitől mindig, minden formájában, érzésben és gondolkodásban: irtóztam. Kandinszkij, az új irányzat megteremtője okkal figyelmeztetett a színek és formák céltalan vagy holt önállóságának veszélyeire: Ha elszakítjuk a Természettel összefűző kötelékeinket, és csak a puszta színek és absztrakt formák kombinációival törődünk, akkor végül olyan műveket hozunk létre, melyek pusztán dekorációk; legfeljebb nyakkendőnek vagy faliszőnyegnek alkalmasak.

Az én amatörizmusom más mederben létezett, de sejtettem az esztétikai-erkölcsi jelenség gubancát. Képcsinálásaim történetének kanyargó szálán végigpillantva világosan látom most a fokozatok alakulásában belső vonzódásaim és a külső körülmények összeadódását, az egész máig tartó „képregényt” mint „felfoghatóságot”. Kezdetben tökéletes amatőrként csakis a kedvtöltés vezetett, jóleső játék volt a festés (mint gyerekeimnek a rajzolás), az irodalom elvontsága mellett boldogítóan anyagszerű. Pszichoterápiának sem utolsó. A szellemi helyénvalóság és a személyes körülhatároltság érzetével járt, a létben-világban kapaszkodó részegész egyén valódiságát dokumentálta. Fölhangoló volt a különféle kezem ügyébe kerülő, száraz és öreg deszkadarabokra, hulladékokra (például papundeklikre) festeni, a fa erezetének vonalait követve alakokat kitakarni olajfestékkel, vagy gyorsan száradó, könnyen kezelhető és hatékonyan fedő (a háztartási boltban olcsón kapható), ezüst és fekete kályhacsőlakkal, ami összefolyatva maga is eleven mintázatokat adott, és minimális irányítással, technikai beavatkozással antropomorf formákba rendeződött – nekem valahogy mindig antropomorfnak tetszett a kezem nyoma, ha mégoly absztrakt, netán mértani alakzatokból is épült meg a kép, beleláttam a külső emberi (természeti) formákat és a belső tartalmakat. Felső fokként Klee állt (és áll) előttem, akinek aktív vonalai egy négyzetet körülkerítve is önálló életet élnek. Az irányított véletlent kezdetben (még mindig ott vagyok), mikor könyvborítót festettem (például a Miféle mulatságok című verskötetemre), asszociációs kapcsolóként értelmeztem, amelyet működtetve mintegy meghosszabbítottam (s nem illusztráltam) a megírt szöveg világát. Jószerével mindig valamilyen írásomra gondoltam barkácsolás közben, vagy (az asszociáción is túl) egyenesen azt festettem, amit írtam. Egy központozatlan versben például (Félvad lények járkálnak itt) ez a három sor áll: absztrakt almafa gyümölcsei mint / cirkuszi labdácskák az év bűvészének ujjain / újabb lyukak szöggel beütve jajjaim – s a farostlemezre készült olajképen pontosan ez látható és a lyukakat csakugyan szöggel ütöttem be (az esztétikai minőségtől ez persze független). Aztán rákaptam, hogy a festményre, rajzra, kollázsra, széttépett és újragyártott, új háttérre fölragasztott képre egy-egy szót (a szemantikai gesztust), szövegrészt, némelykor egész verset „ráírjak”, mert reméltem, hogy az írás képként is hat (és az asszociációt is befolyásolja) – így sodródtam a ráírás és tépés saját személyemre szabott technikájához, ami írásaimra is visszahatott, alakította a nyelvet, a versek szótárát, de külön témaként is elém került, és elvezetett a szó és kép együtthatását rögzítő ilyesféle diagnózisokhoz: akvarelljeim jajgatását szemmel hallgatnom jólesik. Vagy: meztelen ráhasalás a versre. S ez már a kifejlet (nézés és hallás között merő alaköltés), de nem a jelen még. Csak jelzem itt, hogy íráshoz támaszkodó képzéseimet mindig könyvbe szántam, s ha naiv romanticizmussal is, de azt gondoltam, a kép nézője a szöveg olvasója. A képet a szó mögöttesére-mellettesére utaló motívumnak, melléküzemágamban keletkezett gyártmánynak éreztem, neveztem, éppolyan másodlagos rétegnek, toldaléknak, mint a különféle, műhelynapló-szerű jegyzeteket a versek és prózák mellett, alatt, után – ezek többnyire a rajzolatokhoz közvetlenül is kapcsolódtak, hozzájárultak a teljes jelentéshez. Ma ezt másként látom és vélem. Nincs járulékos elem, vagy minden az. Irányított véletlenem módszerét egész létezésemre, érzéseim és gondolataim, szándékaim és cselekvéseim egymást átható, nyitott működésére vonatkoztatom. Nincs melléküzemág – együttlét van, különbözőségek együttjátszása (jó esetben egysége), réskereső mozgás a valamelyest fölismert és remélt önazonosság medrében. A toldalékos prózák, jegyzetek persze önmagukban nem egészek, a képek viszont a formanyelv természetéből adódóan az aktuális funkciótól függetlenül, önmagukban is megjeleníthetnek esztétikai értéket. Túlzás volna? Aránytalan és bizonytalan rugaszkodás? Tévesztés? Lehetséges, de ha tuning, nincs másként. Az együtt pedig olyan kulcsszó, mely tárgyias tényt jelöl. De minőséget, főleg esztétikait, nem. Az önértékeléstől (és elemzéstől) óvakodva próbálok konkrétumokra mutatni. Múlt hétfőn a Mammut áruház alatti parkolóban rám támadó véletlen kihívását elfogadva verset írtam (Érzület a parkolóban) – ide irányítom:

a Mammut alatti szuper parkoló
hétfő délelőtt tizenegykor éppen
szonett-szülésre való vagy nem való
minek kérdeznem a homályló mélyben

sort sor alá mégsem úgy tapogatva
latolgatok de mire megyek ezzel
a vakvilágalkatrész-érzülettel
más és ugyanaz rése beszorítja

vonszolja csak az embert s megtörténhet
hiába szorongsz milyen buta szégyen
csak következmény vagy a derengésben

ne mondd paradox pária parvenü
polgár minden szó potom már keserű
mint hibiszkuszon a fekete tetű

Ha minden, ami szó, potom volna, akkor persze mesémet sem folytathatnám, de más az érzület megjelenítése egy állítással a versben és az önmagában álló csupasz állítás (ami ráadásul paradoxon is). Mondom hát tovább, hogy az apám centenáriumának napján „fölvilágló” „valami” fényénél visszamerengve a papírkígyó motívummal együtt érzékeltem egy másik mozzanatot is, réges-régi tapasztalatot, amit ráadásul még meg sem írtam eddig, csak latolgattam, mint gyerekkori, máig élő (értelemképző) alkatrészt.

Az a vasúti bakterház, ahol kilencéves koromig laktam, az erdő szélén, a vasút és a kövesút origójában állt (száz méterrel odébb a vasútállomás, nyugatra, a kövesút mellett szegényes tanya): egy kilométerre volt a falu első házától, kettőre a templomtól, háromra a pusztai iskolától, és emlékezetem kezdetén foglal helyet. Születésem után pár hónappal költöztünk oda a szomszéd faluból, minden kezdőkép hozzá kötődik – már régen fölfedeztem, hogy olyasfélék is, amelyek valójában másutt keletkeztek vagy akár fiktív dokumentumok, de az irodalom dramatikus lendülete ott talált nekik szerepet. Ez a mostani biztosan eredeti, és akkori, titkos vágyódásom váratlan megvalósulását idézi érzékeimbe, a konkrét körülményeket, időt elhomályosítva, kiszürkítve (mintha a művásznon lavírozott ecoline festék finom rajzolata volna), a megmaradó magot kifényesítve, ahogy a háromkerekű, piros, pályamesteri hajtókával suhanunk Kálmáncsáról Homokszentgyörgyre, át a Bordás erdőn: apám meg én. A vasúton közlekedő, mozdony vontatta személy- és tehervonatok, motorvonatok, sínautók, kézi hajtányok, pályakocsik mutatványát megelőzve a piros hajtóka volt szememben az első, talán azért is, mert működtetője, a kétméteres, robusztus pályamester úgy lovagolta-hajtotta háromkerekűjét, mint mesehős, és ezt azzal is bizonyította előttem, hogy valahányszor megjelent nálunk, szó nélkül fölkapott mancsával és diadalmasan magasba emelt, a bakterház belsejében a mennyezethez koccantotta fejemet. A hajtóka kétszemélyes volt, de az óriás mindig egyedül ült rajta, csak ő használhatta, senki más – szinte hozzánőtt a szerkezethez, s olyan biztonsággal haladt vele, hogy sín nélkül, akár a levegőben is hajthatta volna bárhova. A bőrébe képzeltem magamat, igaz, olyan titkosan, hogy ha kérdezi valaki, ijedtemben letagadom. Mégis előtolakodott a beleérzés, valahányszor láttam hajtókázni, és olyasmi járhatott a fejemben, hogy felnőve pályamester leszek. Amikor hirtelen-váratlan eljött a véletlen hátán az alkalom, apám szótlanul ültetett a piros deszkákra – előtte bizonyára engedélyt kért, hogy engem is magával vihessen a hatkilométeres útra. Még nem voltam iskolás, de ahhoz már elég nagy, hogy apám derekába kapaszkodva utazhassak a röpülő masinán. S szárnyaltunk csakugyan – húsz-harminckilométeres sebeséggel. Sütött a nap, nyár lehetett, sustorgott a szél, futottak szemben a fák, a telefonpóznák, és földerengett, talán körvonalat is öltött bennem, hogy lehetséges a képzelet valóra válása, vagy inkább váltása, hiszen azért játszott kezemre a véletlen, azért lett nekem való, mert annyit színezgettem magamban – végső soron nekem is részem volt benne, rajtam is múlt az egész. Hívtam. Csináltam. Irányítottam. Valamelyest legalább.

reszketős gyönyörűség

Mindezt persze ma gondolom. Kifejezéseim toldalékok, és a tuningolás is hajtja kerekeiket. A hajtóka önfeledt suhanásától azonban elég távol vannak, alkalmanként újra és újra vonszolom csak járművüket (vagy ők vonszolnak engem?), de elég sok formájukat kitanultam, s véletleneik irányításában, az írás közben megnyíló rések elfogadásában, kitöltésük minősítésében minden kétellyel, kínlódással együtt is van némi támasztékom. A képekkel természetesen más a helyzet, hiszen az anyagokat, eszközöket, technikákat alig ismerem, amit igen, azt is magam fedeztem fel, és mindvégig kerestem a hétköznapi, a szó szoros értelmében kezem ügyébe akadó felületeket a kiöregedett gyúrótáblától a földarabolt bútorlapig vagy az utcán talált papundeklitől a nyomdában elrontott, kidobott kartonig, a gyerekeim után maradt krétától a háztartási Cloroxig, mely a nedves akvarellen maga az irányított véletlen reszketős gyönyörűsége, az irracionális „fölviláglása”. Mindezt tematizáltam is, megírtam, a profán és a szent, a szürrealista varrógép és esernyő sajátos találkozását véltem benne megvalósítani boncasztalomon. Legutóbb így botlottam a művászonba, melyre ecoline festékkel rajzolni csak fogyatékosan lehet, mert a vonal szétfut, kiszőrösödik, átüt az anyagon. Ha száradás után megfordítom, árnyszerű, tompa formákat látok, s így rajzolva rá (továbbrajzolva), a kép furcsán kettőződik, előtti és mögötti síkban él. Lehet kérdezni: a kettő között mi van? Miféle rés? Lehet ott hajtókázni? Szánkázni? Versben talán? A sivatag hajója szerint: igen.

félálomban a lábam félfektemben
könnyű keresztbe vetnem
szánkázni versben
szabadon a legnehezebb
(mentségem lehet-e)
ha nincs taps úgy kapcs sincs
(tudtam-e)
a teve púpjai és útjai között
semmi összefüggés
de a sivatag hajója mint meta
megvan
dohog a gépház
lépteket hallani
ravasz szürrealista fényben
tudhatatlanjai
egyre sokasodnak és bokrosodnak
legalábbis szó szerint
szóbravúr bűvölt mindig
kaporszakállú zengés
vak azúr
ritmusváltások mélyén
a kimondhatatlan körül
elhegedült táncok fülhúrozása
lekötött
kezemhez magam ma is
odakötözöm
és a közökön
átzúgó végtelen vonalözönből egyet
csak egyetlenegyet
kiédesgetek
és nekiveselkedve ráhagyatkozom

kép | shutterstock.com