Horgas Béla

MENYUS

1999 június

MENYUS

LAST MINUTE

Balogh Menyhért egyszer mit gondolt magában; hogy ötvenöt éve a hangok vezetik, azok. Talán már az anyja hasában is úgy helyezkedett, hogy a lehető legtökéletesebben fogja fel és fejtse meg minden jelentésüket. Kérdés persze, hogy ez mikor mennyire sikerült, kérdés. Az utóbbi időkben, úgy érezte, többet meghall, mint korábban bármikor, és jó oka van, hogy várja élete kinyílását. Vagy földerülését legalább. Vagy valami hasonlót… Majd a szó is megjön, a megfelelő, meg. Várta. Azóta várta különösen, hogy az Eu-soft bújtatott millióinak elhelyezésekor, a találomra választott bankfiók belső udvarra néző, szűk, harmadik emeleti irodájában-para pam-para-pamm, a nyár végén hirtelen megpillantotta azokat a valószínűtlenül csúcsosnak, és a fehér selyemtrikóban kétségtelenül vörösnek tetsző kebleket. Fullasztóan meleg, kanikuláris nap volt. Az iroda nyitott ablakán mély, süketítően durva, ritmustalan döndülések verődtek be, dumm, dumm, lenn két félmeztelen, sapkás alak fémhordókat, üres benzines hordókat dobált egymásra, dang, dang, de hogy mit akartak ezzel és miért éppen ott? Fullasztóan, süketítően. Mindegy, gondolta Balogh; bemutatkozott és eldünnyögte, hogy pénzt szeretne elhelyezni, s bámult a csúcsosra, vörösre, mintha hipnotizálták volna. A nő kezet nyújtott, mondta a táblán is olvasható nevét, ez szokatlan volt, szinte kihívó, s hogy visszakérdezett, „Menyhért?”, miközben látta, hogy mit néz, ő meg látta, hogy látja, „Menyhért?”, és ez az egész jelenetet átjárta, „Menyhért?”, megemelte, az üres hordók kongásának kánikulai udvarába helyezte – így tűnt föl előtte a kép, mikor utólag elkönyvelte Menyhért. Hűvös, határozott szorítású, szinte torzan apró tenyér, sima és érdes, a neve Kiss Emese, kissé pufók kézfej tehát, karfiolszerű, s ahogy tartotta tenyerében, már a nyelvén volt, hogy „szólítson csak Menyusnak”, de miért szólítaná. De miért ne? Ugattak a kani kutyák, gurultak az üres hordók.

diadallal érezte

A hangok nem hagyták nyugodni-pa-ramm-papa-ramm. Tartott még a nyár, mikor újra megjelent a bankkisasszonynál. Bang. A kongás erősebb volt, mint elsőre, pedig a hordókat sehol sem látta. A lebetonozott udvar közepén egy oldalára dőlt, kárpitozatlan fotel hevert, és mozdulatlan, egyenes lángokkal égett. Néma lángokkal. Emese idomai a fekete blúzban még határozottabban mutatták valószínűtlen formájukat, kétségtelen színüket. Dumm. Meglehet, gondolta Balogh Menyhért, miközben ijedt diadallal érezte merevedni hímvesszőjét, elképzelhető, hogy festi a mellbimbóit. És a talpát. A saját pénzét is ide hozná, magyarázta jövetele okát, és bámult, bámult. Mit kell tennie? Csúcsosra, vörösre. Mit tanácsol Emese? Nyilvánvaló volt, hogy nem a pénzről van szó. Akkor másnap.

Zárás előtt negyedórával. Mint a karfiol. S ihatnának egyet a közeli Vaktyúk kertjében.

Ittak egyet a lugas alatt. Emesének fekete haja volt, keskeny vágású szeme, hajlott orra. Vastag húsú ajka hindus árnyalatot adott arcának. A hosszú nyak, a vékony derék is erre vallott. Egy harmincéves hindu bankkisasszony és táncosnő. Az erősen domborodó alsótest viszont a vastag, egyenes lábbal, melyen a boka alig látszott, ellene mondott ennek. Mindegy, gondolta Balogh. A gótikus sátor fölött forrón kéklett az ég, szőlőlevél forma fényfolt ugrált az abroszon. A szomszédos telek vörös salakkal volt fölhintve, de az égő fotel nem látszott. A néma lángok pattogását azonban tisztán hallhatta bárki. „Képzelje, Menyus – mondta ekkor Emese –, nyertem szombattól egy szállodai szobát hét napra! A görög tengerpartra szól, teljes ellátással – két személyre.” „És?”, kérdezte Balog merészen. „Engem akar elvinni?” „Eltalálta!”, vágta rá a nő a vastag húsú, hindus ajkával.

Ilyen egyszerű volt, igen, eltalálta, egészen el, a Vaktyúkban találta el, hogy mit kell mondania, hogyan kell megnyernie a nyerőt, milyen szavakkal, még szép, hogy el, hiszen erre várt, és a hangok is ezt ígérték, hogy el, még el, még nem végtelen csatornazaj a világ. Ideje volt már.

Emese repülővel akart utazni. Van a Jorgos Travelnél egy ismerőse, aki talán tud segíteni, és akkor last minute mehetnek. Akár egy jeladás, gondolta Balogh, és el akarta kísérni Emesét a lakására, de a nő megrázta a fejét. „Majd a tengerparton, Sztavroszban, Menyus. A Hotel Chalkidikiben fogunk lakni. Első emelet öt.” Ugattak a nyárvégi, last minute támadó kani kutyák.

a tudományra szarik

Balogh Menyhért szeretett rálátni önmagára is, és jó pénzügyesként elkönyvelni mindent, ami számszerűsíthető, és számon tartani, ami nem. Most alig volt ideje rögzíteni az eseményeket. Taxival mentek a repülőtérre szombat reggel. Üzleti út, mondta a feleségének. Egy hét karfiol. Az asszony kék bársonnyal kárpitozott fotelben ült, és megvonta a vállát. Dumm. Ez azért sértette. Bang. Érthetetlen volt. Igaz, mióta a fia nemcsak elköltözött tőlük, hanem két éve, a huszonhatodik születésnapján a képébe vágta, hogy sohasem fogja befejezni az egyetemet, mert a tudományra szarik, az aktakukacokat pedig mélységesen megveti, s ha az apja megkísérli számon kérni a pénzt, amit ösztöndíjként havonta kell kikunyerálnia, akkor legközelebb megeteti vele a szaros bankóit a szaros bőrtárcájával együtt – mióta ez megtörtént vele, szaporodtak körülötte, megerősödtek benne a számszerűsítésnek ellenálló hangok. Balogh Pisti feje szirénázott, sípolt azon a botrányos születésnapon, rettenetes volt hallgatni. Félrészeg lendületében rácsapott az asztalra, beleadva az ütésbe mind a kilencven kilóját. A háromlábú kis asztal megreccsent, de állta. A fiú arca eltorzult a fájdalomtól, szeméből kibuggyantak a könnyek. Balogh Menyhért ekkor befogta a fülét, és elrohant a feltörő sírás elől, bezárkózott a vécébe. Felesége dörömbölt az ajtón, hogy nyissa ki, ő pedig kiordított, hogy „menjen el, mondd neki, hogy menjen el”, és Pisti elment, azóta nem látta. Az ösztöndíjat az asszony kézbesíti. Megtanácskozták, hogy még mindig ez a kisebb rossz. Pistinek gyenge az idegzete. Hiába kilencven kiló, csupa görcs az egész gyerek. Hagyni kell. Tessék elszakadni, tanácsolták a rokonok, barátok, ismerősök, a felesége pedagógus társai. El, igen, el, bólogatott egy pszichológus. El, csak el. Ismert jelenség. Tipikus.

Nézzen körül. Nem ő az egyetlen leszart apa. Az apákat leszarják. Jó, gondolta Balogh, de kicsit émelygett már az állandó szarozástól, s hogy minden olyan szimplán szaros, amire elég egy vízöblítés; látta és hallotta nemzedéktársai sorát, ahogy rohannak a vécébe és elszakadnak, kiordítják, hogy menjen el, és a huszonéves fiúk, lányok is ordítanak sorban, sípol a fejük, szirénáznak, hogy szétvágom az agyad, hogy megöllek, felejts el, szállj le rólam, húzz el a büdös francba, el, igen, el – jó, nem ő az egyetlen, világos, de akkor mi van? Bang és dang. A sajgás nem enyhült. Kő a torokban. Kalapálás a fülben. Zsíros homály, ahova csak nyúl. Valahányszor elővette a tárcáját, mozdult a gyomra, és fölcsapott tejében a ricsaj. Legyűrte. Csönd legyen! Csöndet! Én nem szartam le a papát, gondolta. Nem merte? Nem. Gyáva volt? Lehet. Ez gyötri hát? Vagy a vénülés? Egyre ritkábban kíván odafeküdni a felesége combjai közé, ez igaz. Egyszer közben – úristen, közben! – kifutott az ágyékából minden vér. A ház falaiban hörögtek a csövek. Impotens vagyok, villant át a fején, és a fiam megeteti velem a tárcámat, amit a papától örököltem. Lehengeredett az ágyról, kibotorkált, az előszobában lógó kabátja belső zsebéből kivette a tárcát, befordult a fürdőszobába, fölkapcsolta a villanyt, nézte a kopott, hasas tárgyat. Különös darab. Mintha a papa bőréből lenne varrva. Ráncos és foltos bőr, feketés, mint a herezacskója, ami szomorúan lógott a szemközti tükörben. Legalább a tárcaetetést ne mondta volna. Az apja hetvenéves koráig dirigált egy ügyvédi irodában, hatalmas ébenfa botjával kopogott, szinte verte az ügyintézés ritmusát: dang-dang-dang. Születésétől sánta volt, a bot hozzánőtt, támasza és fegyvere lett, a családban is gátlástalanul botozott, feleségét és három fiát egyaránt cirógatta, lökdöste s meg is verte az ébenbottal. Most majd a fia fogja verni – tíz kilóval több a súlya, mint az övé. Ha élne az apja, fölváltva vernék. Közrefognák, és gyerünk. Ébenbot, ében. Őt már a testvérei is két oldalról nyuvasztották, az erőszakos öccse – a bot is hozzá került! – és az álmatag bátyja. ,,Mi van veled?” kiáltott ki a felesége a fürdőszobába.

„Mi van veled?”, kérdezte Emese, mikor száguldani kezdett a repülő, és ő elfehéredett, a száját beharapta, és hangosan szívta orrán a levegőt. Nevetett, hogy semmi. Minden rendben van. Szorította a biztonsági övét. Sikerülnie kell. El kell szakadni, tényleg el. Hevesen tapsolt a többiekkel együtt a pilótának, mikor fölszálltak. Most ült életében először repülőn.

kecsegtető politikai lehetőség

„Jó helyed van?”, csobogott útitársnője. De mennyire, gondolta, s ahogy emelkedett vele a gép, úgy érezte, mintha máris behatolna Emesébe és visszakapcsolódna a nyolc évvel azelőtti pillanathoz, mikor Zentai megkereste, hogy új világ kezdődik, és kellene neki egy pénzügyes, „Egy ügyes pénzügyes, Menyus!”, a spontán privatizációval megalapozott Eu-soft Kft-be kellene, jön-e. Suhogtak az es-ek, kis gyémántkürtökkel zengtek az ü-k. Azt mondta akkor: igen. És ment. Kockáztatott. A stabil állami vállalat osztályvezetői székét elhagyva és kecsegtető politikai lehetőségeit az Eu-soft érdekeltségi zónáinak megteremtésébe futtatva… futtatva… mit is csinált, va-va-va? Kereste a legjobb szót, a legjobban hangzót… Lehunyta a szemét. Belevágott? Nem, nem, ide más kell… Kerekítette a fülét, s ahogy megérezte, hogy a könyöke alá csúszik a kis karfiol, hirtelen megszólalt a tökéletes kifejezés… Invesztált! Igen. Valódi vállalkozó tehát, s ez egy invesztitúra most, egy beillesztés. Úgy van, biccentett elégedetten, s ahogy a nyolc év előtti pillanat szinte kiterült előtte, világosan érzékelte, hogy ebben az egész folyamatban az elmúlt évtized, a történelem mintázata is kirajzolódik. Elvigyorodott. Last minute elégtétel a sorstól, vagy akár a világtörténelemtől az ezredvégi Magyarországnak, s benne Menyusnak. Dang-dang-dang. Micsoda szerencse, hogy megérte, és meg is értette ezt. A korszak egy hirtelen lerobajló, ezer és ezer utat hasító szerencse, gondolta merészen. Ébenbot, félre! Keresd meg, Menyus, a neked való helyet. Megtalálod? Meg. Képes vagy elszakadni? Igen. „Én már nyolc évvel ezelőtt is képes voltam.” Ekkor indultak meg fejében az üres benzines hordók.

Mi ez? A gép már lefelé tartott, azért. Vagy mégsem?

Mit akarnak ezek a hordók, nyilván semmit, de akkor miért benzinesek, ez azért érthetetlen, erre nem számított. Émelygett, nem számított. Még délután kettőkor is émelygett, mikor a tengerpart forró homokjában hevert. Oldalra dőlt. Elaludt. A szomszédos telek vörös salakkal volt fölhintve.

Este nyolckor, a vacsora után egy órával hirtelen hasgörcs tört rá a pálmafák alatti sétányon. Dumm. Kétrét görnyedve vánszorgott föl a Hotel Chalkidiki első emelet ötbe, és bezuhant a vécére. Bűzös lé folyt belőle, rázta a hideg. Hányt a mosdóba. „Mi van veled?”, nyöszörgött Emese. Bereteszelte előle a fürdőszoba ajtaját, visszaroskadt a vécére, halántékáról csöppökben gurult az izzadtság. Itt fog fölfordulni. Mi ez? Napszúrás? Ételmérgezés? De tudta, hogy egyik sem. A repülőn kezdődött, a hordókkal. Nem kellett volna leszállni. Lezuhanni. Se le, se föl. Most már késő. De mihez?

Lehunyta szemét, és érzékeit megfeszítve hallgatózott. Mi történt? Hova vezetik a hangok? Koppanások a falban. És hörgő csövek, mint otthon.

A MÁSIK BALOGH

„Ó, subli-hubli hó! Megjöttek a sátorverő cigányok!”

Ez volt Menyus, igen, ez, vagyis az, aki így üvöltött ott az emeletes vaságyon, a kollégium hálójában, a Rózsák terén, ötvenötben, és fölpúposodó takarójára mutogatott hülyén. Ez, és nem az a másik Balogh Menyhért, akinek a története – most már látom – csakugyan hamis, hogy például Ignác Elvira volt a szerelmese az egyetemen (az a gyönyörű lány, akit később Golyós Elvira néven ismertem a Czabán Samuban), hogy ötvenhatban disszidált az országból, hogy nem disszidált, de átiratkozott a közgázra és osztályvezető lett a Főtakinál, majd az Eu-soft pénzügyeseként csinált ügyes karriert, fényeset, feketét kilencven és kilencvennyolc között, hogy kis barátnőjét, Kiss Emesét Emesének hívták. Hamis. Nem is volt barátnője. Felesége volt és fia, utóbbi valóban Pisti, de nem igaz, hogy Pisti rendszeresen verte az apját egy fekete bottal, amit a nagyapjától örökölt, s hogy Baloghot 1999 szilveszterén fejbe lőtték a Mammut áruház előtt. 1998-at írunk, ez vitathatatlan, s még az idei szilveszter is: hol van? Menyus pedig él, ez az igazság, vagyis tegnap, szombaton délelőtt még élt, de nem fogom megírni, nem keveredek egyik (másik) Balogh történetébe sem.

gyanús

A közért üvegvisszaváltója előtt botlottunk össze, négy évtized után először. „Megismersz?”, örvendezett – rikoltozott! –, és ugyanazt a ballonkabátot viselte, mint ötvenötben. Ez azért gyanús volt. „Én vagyok a Balogh Menyus, emlékszel? A Fernandel!” Ki ne emlékezne Fernandelre? De a ballonkabát meggondolkodtatott. Vagy lódenkabát volt? Valószínűtlen. S nemcsak az évek miatt. A lódenkabátost Beringernek hívták, és a Lehel úti kollégiumban volt igazgató; hullámos hajú, cigányos képű, filmszínész-mosolyú igazgató. Bordó mellényt viselt, kockás szövetnyakkendőt. Mennyire szerettük. Egy lódenkabáton bukott le, pfuj, bordó mellény, zöld lóden. És az ablak alatt sárga villamos futott. Beringer meglopott bennünket, szegény kis kollégistákat. Tehát nem lóden. Baloghnak pedig az egyik nevelőt hívták, vagyis őt is Baloghnak hívták, de már nem a Lehel úton, hanem a Rózsák terén, szemben a kéttornyú templommal. Balogh, a tökszájú! „Fiacskám, nem mensz moziba, csak pimaszkodj velem, majd szilenciumra mensz, fiacskám, és nem lesz visszabeszélsz, mert szíjat hasítok a hátadból, fiacskám, meg vagyok értve?” Meg. Most. Akkor nem. Fernandel Balogh geológiára járt, de bűvésznek készült. A színművészetin fog felvételizni. Előad majd egy Fernandel-paródiát, fölhasználja a döbbenetes hasonlóságot, de nem él vissza vele. Egyik saját versét is előadja. Az őszi szél a csendben zihálva zúgja bánatát, aludj, bennem élő kuszált világod (vagy magányod?) felejti lassan bánatát, ezt. Meg Rimbaud-t. Júniuséj! Tizenhét év!… A szív ragyog részegen. Szesz a vér, forrón fejedbe árad. Kábulatban beszélsz és érzed, hogy a csók úgy piheg ajkadon, akár egy kicsi állat. Menyus kábulatban hadart, mint a cséphadaró, de a szavak így is artikuláltan ömlöttek belőle; jól artikulálok, mi, kérdezte vicsorogva, igen, én jólar-tiku-lálok, lálok, ahar-tiku artikuhu-láhálok. Bámultam őt. Sápadt, hosszúkás lóarcát ritmikus időközökben nyihogó röhögés metszette át a száj vonalában, a rózsaszínű íny alul-fölül kilátszott. Bámultam akkor, de nem írom meg most. Nem idézem föl szavait. Nem nyomozok, nem képzelődöm, nem szállok be Menyus hintájába. Szájába. Mi lett belőled, Menyus? Belőlünk. Behe-löhő-lühü-lünk. Ide jutottál? Az ötvenötös ballonkabátba?

Fernandel elkísért az Ignotus utcában álló kocsiig, és a fehér Opelről eszébe jutott a fekete Opel, óriási kalandja volt este; ezt megírhatod, ez jobb, mint a szőrtépés gyalupadon hindu módra… Nem fogom megírni, vágtam rá magamban. De a régi mondat, a kollégiumi hadova elgyengített. Ez a marha úgy beszél, mintha a Rózsák terén lennénk még, az ember nem komoly tizenhét évesen, és ha nyílik hárs, mely alatt zöld az árnyék, csakhogy ott Pásztinak hívják az igazgatót, s ő aztán nem tolvaj, ő irodalmat tanít a vegyipariban, ő irodalmi szakkört vezet a koleszben, a bolond szív regényvilágban kóborol, ő imádja a munkáját, a költészetet, ő Rimbaud-ról beszél a kamasz kollégistáknak, Menyussal szinte apáskodik, ő rajong a feleségéért, és repes, reggeltől estig repes, mert annyi idő után a negyvenegy éves felesége terhes, és ötvenhat tavaszán majd szülni fog. Szült is. Terhes, repes, szül. Egészséges fiút. Pásztinak fémkeretes szemüvege volt, sárga fémkeretes, mintha aranyból öntötték volna, és ezüstszürke haja, középhosszú, sima sisak, kiöntve az is. Ötvenhat novemberében egy orosz tank gépfegyverének golyója lyukasztotta át a közért előtt, ahol sorban állt tejért.

ügynök is volt mellékesen

Képzeld, hadarta Menyus, pár éve egy zsurnaliszta hölggyel osztom meg ágyamat és csekély havi nettómat, aki persze orrba-szájba politizál, és az este is valami pártvitára keveredett, én meg érte mentem a székházba, és a parkolóban öreg Ladámmal szerencsétlenül meghúztam egy fekete Opel oldalát, jó mélyen és hosszan húztam meg, igen, a francba, gondoltam, a francba, mit műveltél Menyus, már megint mit műveltél, te mindig ilyen kurva peches voltál, s már jöttek is ki a székházból a pártemberek, már le se léphettem volna, ha esetleg ez a csúnya ötlet szöget üt riadt agyamban és megfogan (röhögés metszette át arcát), és akkor látom ám, hogy a fekete Opel gazdája éppen az én Birkásom, várj, ezt nem érted, egy Birkás Robi nevű volt funkci, aki egyszer régen, de azért nem a mesében mégsem, és nem a múlt században ám, hanem 1986-ban az én főnököm volt történetesen, és ügynök is volt mellékesen, besúgó, spicli, vagy amit akarsz, öregem, tudom, utánajártam, papírom van róla, és ez a főnök és ügynök volt olyan kedves, hogy kinyírt engem az állásomból történetesen, teljes munkát végzett, előbb súgott, aztán nyírt, tudod, jó nagy birkanyíró ollója volt a Robinak, olyan éles és fényes, hogy emberre is jó volt (röhögés), micsoda szerencse, villámlott át agyamon ott a fekete Opel, egy fekete Opel Vectra, a meghúzott fekete Opel Vectra előtt, piszok szerencse, hogy így összeakadtunk, én mindig ilyen peches voltam és ilyen szerencsés, mindig belemásztam, de ki is, öregem, ki, ahol be, ott ki, pont ott, hajszálra ott, és tudtam már, hogy mit kell tennem, vagy inkább éreztem, ismersz, milyen nagy az én szívem, ó, subli-hubli hó, Robi, rikoltottam ott a székház előtt, megjöttek a sátorverő cigányok, és én megbocsátok az ollózásért, nosza, ez fantasztikus, Robi, most ki van egyenlítve a számlánk, most megbékélhetünk, mit bámulsz, csapj a markomba, kisfiam, én vagyok a Menyus, öleljük meg egymást, de nem, ő nem, ő üvölteni kezd, hogy részeg barom, összetörte a Vectrámat, a vadonatúj Vectrámat, és ez úgy hangzott nekem, mintha az anyámat szidta volna, ez a Vectrámat, és a rendőr, hol egy rendőr; én meg nyugtatom, hogy ne bomolj, Robi, ne vectrázz, az istenedet, hanem emlékezz és kussolj, Robi, a kurva anyádat, Robi, de ő nem kussol, ő nem emlékszik és nem békül, ő nem fogadja el a kinyújtott kezet, ő csak ordít, hogy rendőrt ide, rendőőőr, s már körénk csődülnek a hajdani és mostani funkcik, bámulnak rám és vigyorognak, csak vigyorognak, vectráznak és vigyorognak, na jó, ha nem a béke, jöjjön a bosszú, gondolom, és beugrok öreg Ladámba, öregem, felbőgetem a motort, ők félreugranak, és én öt méterről, öregem, oldalról, teljes gázzal belevectrázok a fekete, vadonatúj Vectrájába, öregem, most jöhet a rendőr, Robi, most jöhet.

Minden Balogh gh-val írja a nevét? Minden Balogh balog? Botor, balek, balfasz? Bosszúálló? Belehajt a fekete Vectrájába? Artikulál és belehajt?

A hideg vacsorát szombatonként (Lehel út vagy Rózsák tere) már délután megettük. Egyszer valami újságíró látogatott a kollégiumba, és Fernandel annak is elsütötte a dumánkat, mikor megkérdezte, hogy mi volt az ebéd, fiúk. Az alagsori, almazöldre meszelt ebédlőben ültünk, sárga faszékeken. Sezlonrugó volt kockára vágva, jelentette ki Menyus. Aztán szőrtépés gyalupadon. Hindu módra. Tökszájú csak hápogott vörösen: „Fiacskám, te nem vagy normális! Mi az, hogy szőrtépés meg gyalupadon? Hogy értsük ezt, fiacskám, mi? Meg tudnád ezt nekünk magyarázni?” Menyus bólintott, és szavaló pózba vágta magát: Csinn! csin! csinn! Együnk leget, vasat, szenet, köveket.

Fernandelt A faljáró című filmben láttam aztán a tévében; nyomban megismertem, hiába múlt el tíz vagy száz esztendő, tessék, a Fernandel, ki ne emlékezne rá? Te ismered?, ámult rám a fiam. Együtt laktunk a Rózsák terén. Almazöld, sárga, vörös. Subli-hubli hó. Ha Birkás funkci volt Balogh főnöke és kinyírta, kinek a főnöke volt Balogh funkci és kit nyírt ki? És miért jár az ötvenötös ballonjában? Nem lett belőle bűvész? Nem ír már verseket? Nem vették fel a főiskolára? Vagy mégis disszidált, Párizsba ment, és akkor Golyós Elvira stimmel, de Kiss Emese nem, vagy ha igen, az a Balogh egy másik Balogh? Egy másik másik? A kollégium udvarán, a vaskerítés mellett fiatal hársak nyíltak ötvenhat tavaszán, ez biztos. Fernandel olajozta a haját. Hullámos, hosszú haját a hosszú ujjú, bűvészre valló kezével hosszan gereblyézte.

Be van balogozva az ember, akarja vagy sem, be van. Ez az igazság. Balogh apját lelőtték ötvenhatban, Salgótarjánban, és Menyus az érettségi után Csepelre került, előbb KISZ-titkár, aztán vezető funkcionárius lett. Bosszúból. Mert a felkelők lőtték le az apját. Ez az igazság. Tökszájúnak meg válaszolni kellene, mielőtt még eljön 1999 szilvesztere a Mammut áruház előtt.

A MULATT FÉRFI

Most már megmondhatom, gondolta, ennyi előzmény tisztázása után kibökhetem, hogy valójában ki volt, mi volt, mi nem volt Menyus. Bár ez a „voltozás” félrevezető, mert tegnap is látta őt, megint látta: feltűnt az újdondad Shakesbeer bárban, a Guxwilp hotel és a Mammut áruház között megnyílt fényes lebujban. Mindig van feltűnés… Vörös pofaszakállán ezüstösen csillant a bárlámpa fénye: megöregedett Menyus. Hagyjuk a kitalációkat, dünnyögte barátságosan. Emlékszel Rezsőre? Tudod, arra a tarjáni srácra, aki egy évvel alattunk járt és hegedűművésznek készült. Olyan nyomott feje volt, de mulatságos arca, az álla közepén egy lyuk, hogy az ember szerette volna odadugni az ujját. Agyonlőtték az apját ötvenhatban. Aztán kohómérnök lett Csepelen… Tudod, nem? A Link Feri haverja volt, emlékszel? Dehogy, csóválta a fejét. A Link Feri haverja Elek Elemér volt, geológiára jártak. Rezső tatabányai volt. Salgótarjáni, mondta Menyus. És az álla közepén… Igen, a lyukra emlékszik. Látja maga előtt. Menyus vigyorgott. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Fölhajtotta maradék sörét. Nevezzük nevükön a dolgokat. Ne fantáziáljunk. Lépjünk be magunk is a képbe.

jobb sorsra érdemes

Menyus válla fölött a szomszédos boxba látott. Egy mulatt férfi és egy szoborfehér nő hajolt össze ott. Hova mehetne még, gondolta, s hogy neki inkább eltolni kellene az egészet, inkább kilépni belőle. Fekete anorákban, vastag és bő, földet söprő kockás szoknyában egy nő húzott el mellettük kopogó talpakon, a Lady Magazin új, egyébként jobb sorsra érdemes szerkesztője, Elvira, akinek soha semmi köze nem volt Menyushoz. Semmi közvetlen köze. Másfél évtizedig egy szerkesztőségben dolgozott vele, s azután is, hogy az a folyóirat megszűnt (már nyolcvankilencben), minden év végén találkoztak, leültek beszélgetni, jó karácsonyt kívánni egymásnak. Szappanbuborékot fújtak szertartásosan, jelképnek szánva a szivárványos gömböket. Próbálták átérezni jelentését. Nézett át Menyus válla fölött, és a másik boxban ott ült a karácsonyi társaság. Elvira volt a legfiatalabb, ötvenes, aztán ő következett hatvaneggyel, aztán G., M. és A., szóval a régi kis szerkli tagjai, akiknek hatvanöt óta a munkatársa volt, a barátja, bizalmasa – a senkije. Mindegy már mije. Nem mindegy. De rendben, nevezzük nevükön a dolgokat, ha egyszer feltűntek. Meséljük el. Ne meséljük.

Már a Mammut áruházzal összeépített piac forgatagában állt, de még a bárban is ott ült. Még karácsony előtt, már február elején. Elég állni, ülni és nézni a képet, gondolta, s ekkor fekete kalapban Bíró Yvette, a hajdani, a hetvenes évekbeli filmfolyóirat szerkesztője húzott el mellette, akinek szintén nem volt közvetlen köze Elvirához. A két szerkesztőség viszont helyileg közel esett egymáshoz, a Thököly út és a Népstadion utca sarkán lévő kertvendéglőben gyakran egy tető alatt ebédeltek – vagy mégsem? Az már később lett volna, amikor a szerkesztőnőt a kultúrpolitika eltávolította a lap éléről? Mindegy. A most számít ezúttal, s hogy most a fortyogó piac filmszalagján a szép, fiatal Bíró Yvette arcát látja, s nem képzeli, hanem valóban. Fura. Mintha évet sem öregedett volna, holott idősebb nála. Szinte hetykén úszott a fekete kalap, mint a Thököly étterem emblémáján a kivont szablyával díszelgő kackiás oroszlán: fehér papírszalvétán kék nyomat, egyik versében is ott van. A Dillinger halottról írt először a Filmkultúrába, amolyan vitacikket Benedek István habzó támadására. Védte az abszurd szépséget, az iróniát, a pöttyös revolvert, melyet aprólékos műgonddal összerak a főhős (a remek Piccoli játszotta), hogy aztán minden külső ok nélkül lelője vele feleségét, és megpattanjon az irrealitásba. Nézte az átúszó kalapos arcot. Örült, hogy látja. Igazán keveset tud róla, és most mégis; ahogy feltűnik, különös erővel idéz meg kihunyt jeleneteket – talán éppen a kibontatlan s így deformálatlan rokonszenv révén; jó, hogy nem lettek barátok, még közelebbi ismerősök se; milyen jó.

A másik boxban, a mulatt férfival és a szoborfehér nővel átellenben most már Sanyi bácsi is ott ült, a régi kis szerkli teremtője, a különben láthatatlan, másoknak láthatatlan varázsló. Így is mondhatom, hogy Sanyi bácsi, gondolta. Elvira helyzetét ez megnehezítheti ugyan, ha el kell mondania, hogy miért lett a Lady szerkesztője. Vagy megkönnyítheti? Vagy el sem kell mondania? Tényleg, miért is kellene? Kinek tartozna ezzel? Senkinek. Nincs többé tartozás. A varázsló áprilisban lesz kilencvenöt esztendős, és ebből tizennégy éve holtan él. Él-e? Antropozófiai tanai ma szabadon terjedhetnek, egyesület viseli a nevét, de a lapja nincs meg – és az alapítványa is, a világ legkisebb alapítványa, amit a szerkli tagjaira bízott, az sem él. Kavargott, hullámzott a bár. Nem is a bár, hanem a piac. Bíró Yvett most tűnt el a sarkon. Elvira meg visszafelé kopogott. Egy bőrsapkás férfi operai hangon szólt a sárga gyümölcshegyek mögé, kék, mondjuk párizsi kék hangon rikkantott oda: ,,Ti urak, ti urak, ti velsz ebek!”

kinyírnám ezt a rohadékot

Amikor megszűnt a régi lap, a régi kis szerkli, tett még egy kényszeres, ostobácska erőfeszítést, egy hülye kanyart az átmentésre. Kéregetett körbe-körbe. Még megvolt a Népfront. Még osztályvezető volt ott Birkás Robi, Menyus kinyírója. Kinyíró a kanyarban. Adjatok egy szobát, egy asztalt, egy szekrényt, ennyi elég lesz, kérte tőlük, de ők azt mondták: nem. Egy aláírást. Nem. Aztán ez mégis meglett, talán bosszúból éppen, vagy figyelmetlenségből, egy hétfői napon. Beerőszakolta magát a titkárhoz, várta a hallban, fölment vele a lépcsőn, meghallgatta sírós dührohamát. Nagy darab, püffedt arcú, ragyás bőrű férfi, kivörösödve, föltűnt most ő is a box hátterében. Robi főnöke, egy másik Robi, a neve is Robi; föltűnt a hétfői reggel ürességében, Belgrád rakparti szobája kockájában. Fröcsögött a nyála, ahogy ordította, hogy mondom a nyomorék, zokogó feleségemnek reggel, ne sírj, drágaságom, ne izgassad magadat, próbálom csitítani őtet, de közben megfulladok ettől a piszkosságtól, és itt elcsuklott a hangja, mintha csakugyan, hörgött, én úgy kinyírnám ezt a rohadékot, úgy fejbe durrantanám a pisztolyommal, de úgy, én megtenném, én azonnal megtenném… Csak percek múltán értette meg, hogy a főtitkárról beszél, aki az elmúlt szombaton jelentette be, hogy ötvenhat népfölkelés volt, s hogy ennek van, bizonyára van pisztolya, egy valódi stukker, egy szolgálati szerszám; most mi lesz, kérdezett kissé álnokul, és ijedten is a pisztoly meg a nyomorék feleség miatt, akit sehogy se tudott elképzelni, miféle nyomorék lehet, miért zokog a népfölkelés hírére, mit jelent ez, miért jön ezzel, neki mi köze hozzá… Kérdezett, hogy beszéltesse a pofát és elterelje. Mi lenne, ordított rá a fekete szájrés, leszavazzák, letörik, elsöprik ezt a szarházit, mi lenne, legfeljebb az a másik rohadék, a Berecz áll melléje; hogyhogy a Berecz, kérdezte ámélkodva, és abban már nem volt semmi áltatás, de hiszen ők ellenfelek, nem? Ugyan, legyintett a másik Robi, ugyan, és közben aláírta a lap átmentéséhez szükséges papírt, ez legalább meglett, zsebkendőnek használta őt, alkalmi gyóntatónak, de közben aláírta azt a hülye papírt, ugyan, kattogott a szájával, a lötyögő műfogsoraival; nézte a sötét tátogást, ez megmarad, gondolta már akkor is, ez örök, ez visszatér majd, s egyszer majd megírja, majd, most itt van, visszajött, ó, nem először, feltűnt a háttérben, mint Dillinger, mint kísérőzene, horror, mint vakság és diszharmónia, még mit húzzon rá, semmit se húz, ez a való, a ma és az itt, ez nem tegnap, még itt van a múlt, még nem múlt el, még minden dokumentum, semmi sem fikció, a mulatt férfi sem, s benne vagyunk a képben, a boxban – ti urak, ti urak. Hölgyek.

Elvira felől nézve ebből mi látható? Mindegy. Nincs tartozás. Nincs köz. És nincs jelentősége, hogy nincs. Áll, ül, néz. Van? Nincs?

A szappanbuborékok fújása valahogy sohasem lett olyan jelentős, mint gondolták vagy szerették volna, valahogy nem jutott rá idő; a beszélgetések végén még sietősen fuvintottak néhányat és hajtogatták kis álmélkodó kiáltások között, hogy de szép, de gyönyörű, de csodálatos, pedig a gömbök valahogy túl gyorsan, még a jelképpé változás előtt pattantak semmivé, a fuvintásból nem lett szertartás, káprázat. A mulatt férfi és a szoborfehér nő a káprázat. Újra meg újra a férfi bőrébe képzelte magát. A lilába olvadt zöld és a porcukor-foltok ködös rózsaszínje alatt a nyers szenvedély árad, gondolta a képbe merülve, a látvány csak buborék.

Mi van, kérdezte Menyus. Figyelsz te rám egyáltalán? Hallod, amit beszélek? Az álla közepén volt egy lyuk… Az ember szerette volna odadugni az ujját. Nem emlékszel?

kép | shutterstock.com