MEGINT A SZÁMOK

Daninak

át a Dunán s végig a budai rakparton
ma megint a számok
tisztán hallom hogy hatvanadik és hatodik
és a hangra mint anyagtalan alapra
a három napja született fiú
nem is a képe de a léte rávetül
s vele a ragyogás minden láthatatlanja
félelem és remény
az októberi fény mint ötvenhatban
itt vonultunk a Műegyetemtől a Bem tér felé
az a lódenkabátos-ábrándos
sehol sincs már vagy mégis
szerelmével az autóban ő suhan itt
bizonyos értelemben ő az biztosan
a távolban homályló hegyeknek öreg arca van
a víz hártyás töredezett elgondolkodó
a hidak is
a nap alacsony s még meleg sugarában
hámló épületek sirályok hajók teste szürke-fehér
az egész leülepedett kikezdhetetlen
parti kövein árnyék-horgászok merednek
semmi-kapás a sors csalétke bűzlik
de itt vannak a számok s nem számolnak
mint tükrök társalognak beszédük vakít
a hatodik és a hatvanadik

kép | a költő festménye