LOBOGÓKON TÚL
Szél duruzsol,
– forró víz a vasfedő alatt –
rezegtet csukott ablakokat,
dönget zöld üveget –
nyakadon az álom bolyha,
ujjam ahogy cirógatja,
fölborzolódik, megmered.
Lehet, a szél is én vagyok,
kocogtatom az ablakot,
járkálok hosszú lábakon,
mint éjszaka jár a fájdalom.
Körülölellek, rád fonódom,
kardokon és lobogókon
túl te vagy egyedül.