KORMOS ISTVÁN VERSÉRŐL
2011 március
FOLYÓK
Nemük s koruk van a folyóknak,
gondoltam nyolcévesen,
térdig állva
a Duna zöld kiöntésében;
mögöttem Ráró és Ásvány,
távoli fehér falaival,
feketén néző padlásablakaival,
mennybeszúró jegenyéivel;
a DUNA például öregasszony,
paraszt öregasszony,
mint keresztanyám,
aki aznap jött meg Amerikából,
bársonyruhát hozva nekem
hogy bolondosan Árgirus
királyfinak képzelhessem magam;
de azért térdemen felülig
gyűrtem a kék bársonynadrágot,
hadd gázolhassak kedvemre
a piszkosan,
zavarosan
harsogva ömlő vízben,
sodródó nyírlevelek,
ázott szalmaszálak,
letört ágak közé,
cigánykölykök
csiricsáré zenebonájában,
akik köptek bársonyruhámra,
az elsőre életemben,
s az utolsóra is;
lánypajtásaim
hasig emelték szoknyájukat,
s nem tudtam:
miattuk koccant-e össze a fogam,
vagy
a víz hidege borzongatott:
„Ezért még bajod lesz.”
Manapig se tudok többet a folyókról.
Bámultam pedig sokat
a hegy-
és vízrajzi térképeket,
császkáltam erre-arra,
folyók partján,
át mindenféle folyón.
Hosszúlábú futóatlétának,
fáradhatatlan magyar Nurminak
láttalak:
SEBES-KÖRÖS!
A térképen is látszik,
gyorsabb vagy,
mint a SÉD,
vagy a BODROG;
de a VÁG,
fehér hátán
az egymásra torlódó tutajokkal is
méltó versenytársad lehet.
Sulykoló SZAMOS:
villogva csattogsz
kerek köveiden.
Szikrázó-csillag
LOIRE!
Ő elérhetetlen,
szagos-ékszeres úrilány volt.
Aztán partján állottam,
s igazolódott
minden képzelgésem róla:
ékszerei a méltóságos
öreg kastélyok,
akkor azt se tudtam,
hogy a világon vannak;
ruhája,
kivált Blois és Tours közt,
szorosan testére tapadó
két partján:
hárfán-szitált sárga homok;
szaga más folyókéhoz,
még világibb nénje:
a SZAJNA szagához se hasonlítható.
Mivel minden folyónak
saját szaga van.
Márcos RÁBA:
törökmézet árultál a győri piacon;
nem kellett édességed,
csak kontyod bámultam:
fűzfáidat.
RÁBCA:
kosztbaadott, csepühajú lelenc,
kisebbségi érzésekkel,
s oktalan öntudattal teli;
szeretetre vágyó gyereklány.
ZAGYVA:
hazudós,
kockacukrot és szilvát lopó siheder;
ha felnő, talán gyilkol is majd.
Méltó társa lesz
a két skót iker:
AYR
és AFTON.
De ítélkezik fölöttük
egy igazságosztó bíró:
JANGCE-KIANG.
Irgalmatlan DON:
Batu kán apja!
Pajzsos YINGU!
Csaták trombitása:
ORINOCO!
Vértes-lovag RAJNA:
fényes szőrű fekete lovon,
harsogva özönölsz,
dárdák: keményfejű bambuszok
szúródtak lovad lába elé.
MOLDVA:
idegen földön,
öreg könyvek fölé görnyedő
vándordiák.
TEMZE:
lélekvesztőben álló révész,
köd-sípot fújsz,
időtlen idők óta,
világ végezetéig,
azon is túl két nappal.
És a JENISZEJ!
Fehér kucsmájú,
medve-köpönyeges,
farkascsizmás Mikulás;
testvére, az OB,
északi erdők favágója:
zuzmarás fenyőket döntöget
messzi erdőkben,
ködbe és hófelhőkbe bújó
hegycsúcsok közt,
a fenyőből karácsonyfa lesz
s hozza két kicsi angyal:
aranyszőke KÜKÜLLŐ,
s a TISZA kölyke:
kócos TÚR.
Komor pap jött messzi útról:
GANGESZ;
kántálva követte egy kolduló barát:
EUFRÁTESZ;
velük szakállas öreg remete:
töprengő NILUS!
Bocsáss meg FUDZSIJAMA,
Szent Hegy,
amért nyolc évesen
ugrándozó folyónak hittelek –
nem is folyónak:
búcsús táncnak!
LATORCA:
pajtásom lenne, ha tudná,
hogy semmim nincsen,
s hívná játszani
a körtemuzsikás MISSISSIPPIT,
esetleg a nyilazó AMAZONASSAL,
és feketefenekű KONGÓVAL.
Hűtlen fiúk:
OLT!
POPRÁD!
DUNAJEC!
Hová csatangoltok?
Kengyelfutó ADIGE!
nem bánt senki Veronában,
mért szaladsz-menekülsz?
Pogány TUNDZSA!
Fehér tömjénfelleggel gomolygó
szenteltvíz JORDÁN!
GUADALQUIVIR:
elvarázsolt tündér, ne búsúlj,
bizonyosan kivált börtönödből
nekedszánt vőlegényed,
az a sarkantyús TAJO.
„IRTIS-APÁNK”
énekelték
vadludas rekettyések közt
a fene kozákok;
„VOLGA-ANYÁCSKA”
könyörögtek
leszegett-fejű hajóvontatók.
Sokgyerekes anya a NÉVA is,
nemrégen
hatszázezer gyerekét temette;
most mézesperec hull a vízbe,
zöld uborka,
tündöklő aranyranét –
úsznak forogva,
lassan a tenger felé.
Ott álltál te is a tengerben,
kőből emelt világítótornyodban:
ZAMBÉZI,
magasan mint Déva vára,
a korallok fölött;
szemed előtt törte össze magát
a legszebb szirén:
INDRAVATI.
S ti ketten,
akiket kitaláltalak,
mert semmilyen térképen nem voltatok,
s már nem is lesztek;
ketten voltatok ábrándjaim
ledöncölt szénaboglyájában
titkos-féltett feleségeim,
akikről később, hulló
hajam nézve is álmodoztam,
palatáblámra írva,
letörölve,
újra írva,
afrikai bantu szeretőm:
CSUNGA,
s indián törzsfőnök lánya:
XATANDE!
Ha látták palatáblámon
neveteket a nyavalyások,
csak ennyit mondtam:
„Folyók ezek a világban.”
Kormos István Földgolyót bebarangoló versét végigolvasva akkor jár jól az ember, ha enged a záró szakasz csábításának, és visszatér a kezdethez, hogy újra meghallgassa a mesét, és engedje magát sodortatni a folyótól folyóig szökellő művel. A mutatvány egyszerű közléssel és valósághű leírással indul: a költő nyolcéves kori külső és belső világának bemutatásával. Ez a kibontakozó képzelet-játék alapja. Ha valaki azt gondolja nyolcévesen, hogy Nemük s koruk van a folyóknak, az negyvennyolc évesen nagy eséllyel formálhat a hozzájuk kapcsolódó érzeteiből és képzeteiből olyan varázsos beszámolót, melyet olvasni és követni, netán saját asszociációkkal továbbvinni bárkinek gyönyörűség lehet. Már az első megszemélyesítés, hogy a Duna öregasszony, szélesre nyitja az ötlet kibontásának terét.
Érdemes egymás mellé rakni, akár találomra válogatva, kinek-minek mondja a különféle folyókat Kormos: a Sebes-Körös futóatléta, a Loire szagos-ékszeres úrilány, a Rábca csepühajú lelenc, a Zagyva tolvaj siheder, a Jangce-Kiang igazságosztó bíró, a Rajna vértes-lovag, a Moldva vándordiák, a Temze révész, az Ob favágó, a Gangesz komor pap, a Nílus remete, a Guadalquivir elvarázsolt tündér, a Néva sokgyerekes anya… Elég! Mi itt a logika, mire megy ki a játék?
Nevet és személyt elsősorban a hangzás kapcsol össze, Kormos a nevekhez keres a saját mesés, dramatizáló képzelete, hallomása alapján jellemző figurát, élethelyzetet, történetet, hiszen feltételezhető, hogy a Venezuelában lévő Orinoco vagy az indiai Indravati, bármennyire is vízmániás költőnk, nem volt olyan személyes ismerőse, mint a Duna vagy akár (franciaországi éveire gondolva) a Szajna. Nem a tudás hajtja (a hegy és vízrajzi térképekből is a látvány érdekelhette inkább), hanem az érzés, amit a fölvezető részben ki is mond, mikor leírja, hogy gyerekként belegázolva a megáradt Dunába, lánypajtásai hasig emelték szoknyájukat, s ő nem tudta, hogy miattuk koccant össze a foga, vagy a víz hidege borzongatta. A kettősponttal zárt sor utáni szavak idézőjelben állnak, a belső hang baráti figyelmeztetéseként hangzanak (Ezért még bajod lesz), de a későbbi, felnőtt tapasztalatokat is visszavetítik. Bizonyság erre a következő mondat, amely Kormos megejtően finom humorának, öniróniájának és a modern költészet asszociációs technikájának is ragyogó mozzanata, ahogy a nők és a vizek képzetköreit egymásba montázsolja: Mai napig se tudok többet a folyókról.
folyótól folyóig ugrás
Ezzel aztán teljesen bizalmába avatott bennünket, amit hallunk tőle: szóról szóra igaz. Személyes realitás. Nemcsak a megszemélyesítés alapötletének kidolgozása, hanem variálása is, mikor például a folyótól folyóig ugrás ritmusa felgyorsul, s a Latorcát pajtásának képzeli, aki játszani hívja a körtemuzsikás Mississippit, / esetleg a nyilazó Amazonassal / és a feketefenekű Kongóval. A körtemuzsikás jelző költőjének jellegzetes kifejezése, a másik kettőn gyengéden átteszik a képzet valószínű eredete, a harcias amazon és az afrikai bőrszín.
A folyósorolás elragadja az embert – a csúcspont, a tudatosan komponáló költő bravúrja, de megint csak a képzelet reális természetéből fakadó fogás, hiszen mi más vihetne ilyen magasra, mint a gyerekkori ábrándból idézett titkos-féltett feleségek; ők mindenestől kitaláltak, ők a legfantasztikusabb realitások – semmilyen térképen nem voltatok s már nem is lesztek, írja enyhe nosztalgiával, s már csak a nyavalyások értetlen kíváncsiságát elhárító négy sor van hátra, ami egyben visszavisz a verskezdethez. Átértünk. Kezdhetjük újra.