Horgas Béla

KELL-E KLEE?

1993 július

KELL-E KLEE?

Paul Klee festőművész, a Bauhaus egykori professzora 1993 nyarán, egy péntek délután, úgy öt óra tájt megállt a budapesti Vérmező felé tekergő Krisztina körút és a Martinovics hegyre fölkapaszkodó Csaba utca sarkán, szemben a Mein-féle csemegebolttal, és azt gondolta magában, hogy ami sok, az sok, aztán elhatározta: fölháborodásának hangot ad. Halványan, bizonyos közvetett értesülések révén – amelyekben azért nem bízott vakon – emlékezett valami magyar pedagógiai folyóiratra, ahol az ő gyermeknevelési elveit, vagy inkább tényeit egész művészetének, életének egységében próbálták értelmezni és aktualizálni már évtizedekkel ezelőtt: őket fogja megkeresni, és elmondja a véleményét. Nézte a szemközti sarkon virító óriásplakátot, tűnődött, hogy lefényképezze, azaz tényfékezze-e? A vastraverz tövében, a járdán koldusasszony ült, ölében rongyokba bugyolált csecsemő aludt. Az asszony egy papírdobozra könyökölt, melynek német nyelvű címkéje mosószert hirdetett, s ez Klee szemében csakúgy éles ellentétben állt az ülő lompos-mocskos külsejével, mint a hivalkodó óriásplakát a lihegő várossal és járókelőivel, a fullasztó hőségtől szürke arccal tolongó tömeggel. Fölösleges a tényfékezéssel fáradnia, gondolta Klee; a lapnál hinni fognak neki, s feltehetően mindenki ismeri ezeket az ordenáré képeket, szövegeket. Bemásznak az ember szemén és fülén, s ha akarja, ha nem: megtapadnak képzeletében, és formálják, elrontják ott benn az arányokat. „Aránytévesztés”, dünnyögte maga elé, s míg különféle eszmefuttatások nyargalásztak fejének belsejében, érezte és tudta: a leghétköznapibb szakmai szégyen is gyötri, hiszen annyira rút, reklám-voltában is idétlen – végül is: funkciótlan, igen! –, annyira törpe ez az óriás, hogy Klee mesterember-énje és elemi szépérzéke külön is berzenkedett a plakát láttán. Még egyszer elolvasta a szöveget, mintegy ellenőrizte, hogy jól látta-e: „Dolgok, melyek megváltoztatják az életünket” – s fölötte egy kisgyerek meg egy príma márkájú számítógép színes képe, Klee telefonfülkét keresett, hogy fölhívja ama pedagógiai képesújságot, ami eleve komoly fölindultságra vall, hiszen korábban irtózott a készüléktől és használatától, „ördögládának” nevezte és látni sem akarta otthonában.

48117270 ph web 1

Itt az ideje, hogy töredelmesen bevalljam olvasómnak, amit különben is tud már: kánikulai kényszerképzeteim játékfilmjén pergett le a föntebbi jelenet Paul Klee-vel és velem, vagyis jószerével megbízásból írom a cikket, bár nem mondhatom, hogy a mester ezt kifejezetten kérte volna tőlem. A helyzet azonban annyira egyértelmű még kívülről nézvést is, hogy nyugodtan emlegethetek holmi kötelességet a szóvá tevésre. Előtte azonban meg kell mondanom, hogy Klee nem találta meg azt a bizonyos folyóiratot a telefonkönyvben, de nem csüggedt, mert időközben belegondolt a plakát-jelenség mélyebb jelentéseibe, és ez – maga is csodálkozott – megerősítette fölháborodását. Mégsem lett semmi a tervezett tiltakozásból. Klee napokat töltött el ugyan holmi kilincselésnek nevezhető ügyintézéssel, de nem tudta megnyerni a nyilvánosság manipulátorait. A tv­-ben például azt tanácsolták neki, hogy várjon ki egy jó kis évfordulót, valamilyen kerek számot lehetőleg, a születése vagy a halála centenáriumát, s akkor próbálkozzék az önérvényesítéssel. Zavartan hebegte, hogy nem erről van szó, s különben is hat év múlva lesz százhúsz éves, mire a szerkesztő biztatóan megveregette a vállát. Ettől aztán egyszerre és végleg elment a kedve a tiltakozástól. Belátta, hogy végső soron ő az, aki nem kell a világnak – vagy a szerkesztőnek –, bár a világ – vagy a szerkesztő – nem tudja, hogy mire mond nemet.

ördöngösen csellé degradált paradoxon

Én tehát igent mondok itt. Már csak azért is, mert 1989-es megszűnéséig közel negyedszázadon át munkatársa voltam annak a folyóirat-szerkesztőségnek, melyet Klee föl akart hívni. Ott tanultam meg többek közt, hogy a legáltalánosabb bornírtságoknak is ellene kell mondani (mint a gonosznak), és az evidenciákat újra meg újra meg kell fogalmazni: ugatni kell. Jelen esetben azt, hogy a gyerek nem számítógép, de csakugyan megváltoztatja életünket. Klee, aki bábszínházat csinált fiának, jól tudja ezt, s nekem is van némi gyakorlatból leszűrt fogalmam róla. Igaz, a számítógép is képes változtatásra, de a kettőt mégsem szabad azonos neműnek, súlyúnak látni-láttatni. A számítógép a technikai civilizációnak nemcsak metaforikus jelzője, hanem egyik tényleges csúcsa is, de hiszen éppen azért olyan kísérteties a plakát. Vágyképnek, helyénvaló haladásnak, fejlődésünk diadalának mutatja – manipulatív sugallattal – azt, amitől tartunk: az eldologiasodást, tárgyi teremtményeink felülkerekedését. Az ember géppé válásának hideglelős fenyegetését éppen a legérzékenyebb lény, a gyerek képzetkörébe montírozza, hogy elfogadását, az ember végső vereségét győzelemnek tüntesse fel. Tévedés ne essék, nem a számítógép ellen hadakozom – történetesen számítógépbe billentyűzve szavaimat –, hanem az ördöngösen csellé degradált paradoxonra próbálok mutatni. Ezzel persze az is együtt jár, hogy belássam: bizonyos csábítások, sőt történések a gép „természetéből” mintegy automatikusan következnek. Ha számítógéppel dolgozol, televíziót nézel, autót vezetsz, tehát működteted ezeket a magas bonyolultsági fokon létező technikai szerkezeteket (teremtményeidet): eleve kiszolgáltatott leszel nekik valamelyest. Jó lesz vigyázni.

76255390 ph web 1

A Kell-e Klee? kérdésben persze ennél többről van szó: egy életmű attitűdjének időszerűségéről. Az érzékenységnek, a belső remegésnek a megfogalmazása mindig is fontos tárgya, ki nem szakítható része volt a művészetnek, de ebben a században, szinte napjainkra nyert – globális veszélyeztetettsége révén különös jelentőséget. Beteljesült a Klee temetésén elhangzott egyik beszéd szomorú jóslata, mely azt állította, hogy a festő „leghalkabb hangja is e kor művészete legnyomatékosabb és legemberségesebb hangjának fog bizonyulni”. De „bizonyul-e” csakugyan? Érvényesül-e, ami beteljesült? Érvényesül-e a halk művészet, amikor a hangos sem? Az óriásplakát tövéből, délután ötkor, a magyar-szürke kánikulában mindez reménytelennek tűnik föl. S nemcsak a koldusasszony szemszögéből. Az egész emberi mű értelme mutatkozik hiábavalónak, a történet alászállása megállíthatatlannak. Vagy mit szóljon az ember egy olyan világhoz, amelynek csúcsszervezete, az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy véli a boszniai rettenetet megoldhatónak, a békét elérhetőnek, hogy megszavazza a muzulmánok fölfegyverzését?

vastag füstfelhőben

Állok a Krisztina körút és a Csaba utca sarkán a délutáni csúcsforgalom nyüzsgésében, s megpróbálom a minduntalan összekapaszkodó motívumokat elterelni, végtelenbe futó láncukat megszakítani. Elég már. Rendben van, hogy az ember belegondol, de valahogy azért élnie kell, elviselni – gyakorlatilag – az elviselhetetlent. Védekezem hát, másra tekintek. S mindig van látnivaló. A sarkon, a kánikulai hőben egy meztelen felsőtestén bekecset viselő – elviselő! –, piros bukósisakos férfiú fordul be hangos robbanásoktól kísérve, vastag füstfelhőben, lassan, látomásba illő járművel. A motorbiciklihez utánfutó van barkácsolva, rajta állványzat üvegtáblákkal, mellette borjú nagyságú fekete kutya. A bekecses fékez és kérdez, a rendületlenül pufogó motort túlharsogja: „Hé! A Tündérvölgyi út merre van, hé?” Csoportosulás támad körülötte a zebrán, a fekete kutya habzó szájjal, orrát a magasba emelve tutulni kezd, veszélyt jelez az üvegtáblák között, a bekecses dühödten magyaráz, bőrkesztyűs kezével szaporán gesztikulál, aztán a mögötte felzengő autókürtök fölháborodott tulajdonosainak behajlított, meztelen alkarjával egy félreérthetetlen jelet int, gázt ad, és robajlássá erősödő hangzatokat, bodor füstöt bocsátva közönségére, elhajt.

229bdb6dc730a49a002483dd059f5573be968ddd 1080x1323 1

A hatvanas évek második felében, akkortájt került kezembe egy impozáns Klee-album (annak a bizonyos folyóiratnak a szerkesztőségében), amikor a gyerekeim sorra rajzoló korszakukba nőttek. Az óriásplakát előtt feltűnő jelenés, az üvöltő motoros és az üvegtáblák közt vinnyogó fekete kutya a kánikulai filmben valahogy ezeket az éveket juttatta eszembe, a Klee-művek és a gyerekrajzok közti mély értelmű kapcsolat fölfedezését, ami az esztétikai elemzés világában talán közhely volt már akkor is, de rám revelációként hatott. Nem volt nehéz észrevennem, hogy a remegő vonalak mestere tudatosan képes gyermeki elevenséggel, érzékiséggel rajzolni, festeni. Nála a mértani formák, a csupa négyzetvilág is egyszeri, egyedi. Ő tudta, merre van a Tündérvölgyi út, pillantok a kipufogógázban eltűnt s íme, máris jelképesülő motoros után. A pszichologizálás és a pedagógia édeskedés ragacsától, és minden ideológiától mentesen volt mesebeli, egyszerre mitikus és humoros. Az ő házai, amik – ahogy Kassák mondja mesterköszöntőjében –, legyünk őszinték, nem is házak, így kötik össze örökre a mélységet és a magasságot. Ezért is olyan szorongató érzékelni, hogy a számítógépek korában általában leáldozó festészetnek a Klee-féle ága, a halk hang különösen érdektelen. Benne a jövő vettetik – vetéltetik, vétetik – el.

plakát-világ

Kánikulai kényszerképzeteimet abbahagyva átpillantok még egyszer a plakátra, s mert a tiltakozáson már túl vagyok, most csak a felirat igazságtartalma ragad meg, hogy a gyerek megváltoztatja életünket… Végül is az egész Klee-vel képzelt film ennek a mély értelmű közhelynek a kihasználása körül forog, legalábbis engem ezen a ponton érint: apai szerepemben. Arra meg különösen figyelek. Már csak azért is, mert az élet változásának egyik bőséges forrása éppen, s némi ijedt örömmel mondhatom, hogy nálam ma is az, pedig két lányom és két fiam már felnőtt, önállóan élő ember. Mit tud erről a plakát-világ, az úgynevezett külvilág, ami amúgy is erőszakosan beleszól magánéletünkbe? Legfeljebb annyit, hogy a gyerek révén az ember jól megtámadható. S csakugyan. A magyar pluralizmus még csak vágyfoszlány volt, amikor a gyerekkultúra már odalökődött a vadpiacra; a rendszerváltozással sajnos kivédhetetlenül együtt járó értékvesztés és rombolás itt volt a leghatásosabb. Ez a plakát valójában csak rávilágít egy könyörtelen és lelketlen piaci (?) folyamatra, s általánosító kifejezéseivel mintegy filozófiai távlatot nyit neki. Ha az ember Klee szemével pillant rá és belegondol, voltaképpen akkor cselekszik őszintén, ha nem cikket ír, hanem a Tündérvölgyi utat kereső üveges kutyájával együtt: vonyít.

kép | Paul Klee festményei, guggenheim.org