ÍGY UDVAROL SZERELMÉNEK (2)
1978 április
Ha költő lennék, édesem, vagy más hasonló teremtmény, fontosságommal visszaélnék, szerelmeddel dicsekednék, körüludvarolnálak nyilvánosan;
a költészet tündérárnyai közt botladozva, penészes pajtákban hálva, ülve, alva, hullva én mindenkoron – így kezdődne a nyilatkozatom s ez nem volna túlzás;
a hideg bizsergés nyomdokaiban rohanva én a térde közti lánghoz, meleg bánya-éjhez, sodródtam az összetapadás költészetéhez, fonódtam én, kúsztam én föl rá, húztam le én, alá, oltottam magamba fényét, sötétségembe nevetését, nyolclábú ló voltunk, égő erdőben táncoltunk, az emberiséget én így szolgáltam, ez esztétikám és erkölcsöm lényege;
ilyen szavakat ejtenék s kockáztatva a közbotránkozást, pánszexuális képekben ünnepelném tested tájait, idéznék régi mestereket, Catullus és Lucullus szólna velem,
de így, édesem, így, magunk között, szereplési viszketegségem feltételes módba helyezve, csupaszon, szóba sem a „térde közti láng”, sem a „nyolclábú ló” nem jöhet, csak az elhallgatásban találok nevet, a csöndben, a ritmikus zenei éjben, talán az elterelésben,
hallod? szólok, az áprilisi szél, ahogy lerohan a hegyről és erkélyünkre vágódik, a székek vesszőin süvít.
(1978. IV. 11)