IDÉZETEINK
1994 július
Két szfinx az Operaház előtt. Az egyik jobbról, a másik balról. Nem fordulnak egymás felé. Valami ősrégi, mély sértődöttség. Talán nem is tudnak egymásról. Titokzatos mosollyal fekszenek a kőtalapzaton. Szemhéjuk lezárva. Nem néznek fel.
Valaha még hallottak hangokat. Nevetést. Szitkozódást. Ezek megvesztek?! Mikor nyitják már a kapukat! Régen elmúlt fél hét! Lehet, hogy elmarad az előadás?! Ezektől minden kitelik! Autók apró, ideges dudálását. Pökhendi tülkölést.
És egy fiú hangját.
– Sakiamuni!
A fiú lecövekelt a jobb oldali szfinx előtt. – Kelj fel, Sakiamuni!
– Honnan tudod a nevemet? És mit akarsz?
– Kelj fel!
– Miért keljek fel? Én nem kelhetek fel és nem nézhetek fel. Egyetlen pillantásomtóI leomlanak a házak. Minden elpusztul. Ha tudnád, hány várost tartottam rettegésben. Eredj innen, te fiú és felejtsd el a nevemet.
A fiú csak nézte belezsibbadva valami olyan borzalomba! Átment a másik szfinxhez. Nem szólította meg. Az mintha nem lenne olyan hatalmas. Nem is emeli olyan magasra a fejét. Inkább úgy meglapul.
Visszafordult a retteneteshez. Az igazihoz. Még egyszer kiejtette azt a nevet.
– Sakiamuni!
Kissé közelebb hajolt. Majd alig hallhatóan.
– Pusztíts el mindent, Sakiamuni! Pusztíts! Pusztíts!
Utcai órák. Megállt bennük az idő.
Fél öt múlt négy perccel.
Háromnegyed hat.
Két perc múlva háromnegyed tizenkettő. Negyed egy.
Fél tíz.
Tizenegy múlt tíz perccel.
Órák. Utcai órák. Megállt bennük az idő. És ők megőrizték.
Imádkoznak a lányok, két kezüket összetéve imádkoznak. Koszorúba font hajjal, kezüket kislányosan összetéve imádkoznak végig a falakon. A kihalt utcákért. A terekért. A városért.
MÁNDY IVÁN: Magukra maradtak – Szfinxek
Magukra maradtak és eltűntek – ez olyan szorongatóan fontos látlelet és figyelmeztetés, hogy ismételni kell, idézni, újra és újra mondani, holott megtörtént már, és most történik éppen – miért kell mégis? Mert Mándy Iván mondta? Mert egy elragadó író írta? Igen, engem legalábbis elragad, s próbálom én is megragadni a szövegeit, hogy miért hát, miért, s valami olyasféle jár a fejemben, hogy bizonyára azért is, mert Sakiamunit csak az tudja (talán) mégis kordában tartani, aki tud beszélni vele, aki belezsibbadva éppen a „pusztítsd el” parancsot adja neki, a fiú, egy fiú – ki ez a fiú? ő, te, én, bármelyikőnk fiúi énje, lénye talán, az a tűz, aki voltunk és lehetünk még? A fiú, aki mégis él még (s a felnőttet a bánat fojtogatja)? Nem tudom, ezért idézem; azt idézem, amit tudok; a Pár sor 6-ban, a szolidaritásról szóló számban jelent meg először, 1985-ben.