HÚRJAIN

soha
még soha
eddig soha még
eddig még sohasem
szerettelek
ennyire így
irigy a nyár tavi árnyakkal
visszafojtja lélegzetét
a sárteknő szárad
vénülünk
kopaszra hajlik fél fülünk
és lerobajlik a fűre csillag hull
telik irgalmatlanul
orsó korsó
árad
a nagy hegyi tolvaj álmában
iszamos pincében tapos megkékül
fönn a csapszék
lármás lobogói elszállnak
még soha
sohasem
volt héjatlan jó havában
részem így
a nyár hegyi hatalmasságai hátrálóban
a fű mögé sohább időbe térhetek
innen még
a malteros ládák üvöltésén is innen
nem tudom
mondataimat húzkodom a földön
egy meglett ötvenes egy ingyenes danász
eszkábált húrjain
nyakad hajlatához dől dadog soha

kép | A szerző festménye