HIÁBAVALÓ-VERS: NYŰ ÉS NYÍ

Van kalácsom, szőlőm, kék bársonyingem,
és a fickó fikciója is, amit
formálgatnom kellett volna, ha előre
látok, valahogy mégis itt van, megvan
(szerencsémre),
most tép a versből éppen egy falásnyit,
az imént olvasta Kosztolányit
s van mersze viszonyítani –
vagy vonyít csak?
Nem tudhatom.
Légvételeit hallgatnom adatik oly
közelről, hogy a tárgyilagosság hiú vágya
szétrongyolódik, s mint
modern módit, a személy számok közti
galoppozását nevetni nincs kedv,
játszani bújócskát, kérdezni, hol vagy? itt.
Kihűlnek a közök és düheim
úgy vájnak belém,
mint kitenyésztett kutya foga, tudom,
amit megtudok, nem fog (tud) elengedni
többé.
Kalácsom, szőlőm, bársonyingem
a világ nyomorának tükréből
visszatetszik, mint
hiábavaló árny, hiába látom s írom versbe,
hiábavalóságát is hiába,
akkor is nyúz, nyű és nyí közben,
sejteni engedi, ő is én vagyok,
s hogy a fikcióban talán ez is benne volt,
most csak megtörténik: egyre több,
egyre kevesebb.

kép | shutterstock.com