HÁROM PAPUNDEKLI-DAL
1989 ősz
A móri parkban
A móri parkban egy napon
süttetem semmi kalapom,
mopedek zúgnak, Trabant és Lada,
aranyeső alján ultrakék ibolya,
öt nyugdíjas rózsabokrokat csetteget,
szemben a kastély udvara kövecses,
mocskos overállban most gyulladt szemű,
bakancsos cigány kaffog át,
lány lóbál szódásüveget, arcára
robban a rágógumi bombája,
szobrot néz két szovjet kiskatona,
az emlékmű sisakos és puskás,
a fiúk arca tatáros-pattanásos,
böngészik a bevésett évszámot,
,,nyugosznak ők a hős fiak
dúló csaták után” a felirat
s ötszáz fő ábécébe szedve,
dől a meleg, az idő kedve
nyárias és mutatja a tábla,
gumit lehet centírozni itt,
az áprilisi árnyak ritkás erdeje
zöld padokkal van tele,
hogy mit ülök itt, gondolom,
tekintetem légy a bronzsisakon,
a koronán, az almán és a tőrön,
ezt az idillt szét kellene törnöm,
a cementházak rondácska nyája
ümmögve bámul a fülledt délutánba,
szódásüveg a lánnyal visszatér,
mopedektől zümmög, ez a Lenin tér,
helyéből porszem ki nem billen,
medrében tartja ember, isten,
ütődött mosoly fűn, fán és falon
a móri parkban egy napon.
Véletlen este
Ez tegnap jutott eszembe, este.
A Csengery utca céljait kereste
bóklászó sárcipőim alatt, fázott,
az Oktogonon égtek furcsa lángok,
és zümmögtek is, vártam a villamosra,
kattant a lámpa zöldre és pirosra,
voltam mint versben, nyers ég alatt,
és fejemben a horpadt drótkosarak
jártak, a közért, hova el-eljárok,
jelenetek és eszmefuttatások;
egy késes eladó reszketeg nénit mustrál,
ott toporgok lenn a joghurtoknál,
tejtócsa kék műanyag-lavórban:
a való, gondoltam, mennyire valótlan,
áttetsző, ahogy a véletlen este
visszalök a sivárságtól sárgálló üzletbe;
az alkonyi utcák lúdbőrző gyöngédsége
belesimult a fénybe vagy a szélbe,
színeket láttam, nem is színek voltak,
a sínek és a talpak eltűntek alólam,
maradt a sajgás, valami sajtszag áradt,
ültem a 6-os kígyózó akváriumában,
lebegtünk, keresztben ezüstlött a Duna,
úszott benne torony és kupola,
a koszlott boltot lassan megszerettem,
nagypéntek volt; ki a kereszten
meghalt, gondoltam, arra intett,
a jelentéktelenre vessük szemeinket;
a Moszkva térig mentem, ott leszálltam,
a húsvéti harang jött utánam
s valami kétség, hogy amit gajdolok,
kinek ezek a rőzsés féldalok?
Rossz pillanat
Galambok és szemét, odalökött papírpoharak,
s megemésztetlen utasokat
okád a metró ki a térre, újra elnyel,
mohás napsütésben a város csupa sebhely,
pattogzó fényei mint a vakolat,
leperegnek síró papírpoharak,
délelőtt van, a meszes csontok mind kalapálnak,
az alumíniumbódék undora hullámokban árad,
téglapor tódul, a lég szivacsos,
kibújik-bebújik, sárgul a villamos,
állsz ott, motorcsörgés, az is egy pohárban,
két ponty űzi egymást már halálra váltan,
százkilós asszony szatyrából kinéz,
hasuk körül véres újságpapír-kötés;
poharakra lép hasadt, fekete bőrszoknyában
egy létralábú nő kopog el, fölül már ruhátlan,
alul az aszfalt elefántbőrre vall,
dőzsöl elgázolt poharaival,
rossz pillanat ez, tudod, majd söpörnek,
kitetszik így a tájból mint többlet,
mint ráadás, a papírpoharak árvasága,
most hamuszemű gőggel egy kőkaszárnya
visszhangos rémülete szirénázik, oly rakomány,
hogy elsápad fönn az égi hodály,
s a szőrtelen budai hegyekből jéggel töltött hajók,
megjönnek a viharszaggatta vontatók,
törni, zúzni szeretnél te is, mint a ragály
tapad rád a pusztítás, a halál,
holott a Hang még gyöngédségre int:
próbáld az öltözetlen kékség nótája szerint.