HANGSZERTELEN, OKTÓBERI DAL  

Októberi dal, hangszertelen,
hallani hangod a sárga fűtöveken,

ahogy tapogatózol, ijedt ajak, idő koldusa,
dudorászol az elavult világalkatrészek kusza

erdejében, csatangolsz, tátongó talpú fél-cipő,
fél-csónak, fél-ház, fél-álom; kinő

egy kéz, egy arca vak dudor belőled,
és nincs, aki szóljon a satnya csörtetőnek:

te félnótás, októberi dal, most már hova,
hol lesz az az álom, az a ház, az a haza,

az a csónak, az a hajó – ha jó –,
a túlpartra bufogva, hosszan átcammogó;

októberi dal, hangszertelen,
kisfiúként hallgatózol a sárga fűtöveken,

fújkálsz nyúzott ág bőrébe, repedt,
a síp szavát a zöld varázsló sem érti meg,

nem hallja vagy nem akarja, nem jön,
csak a szörny talpak dobaja a Földön,

városi ricsaj és szívek némulása,
te nyiss kaput, te szólj e férges lángolásra,

te nem botokkal, láncokkal tüntető,
te nem formákban vackolsz fészket, jövőt,

te csibe-ábránd vagy szagos szalmazsákon,
tudom, arra való, hogy valami fájjon,

a lehetne, a bárha, meg a volna,
lidércek gyilkolnak, banya ül a boltba

és a szakállas, óriási este
rázuhan a mocskos, városi kövekre,

köd hengeredik, kiáltozók az égen, vadludak,
lenn most kongatják a vályúkat,

az éj aklaiba siet sok harisnyás láb;
szeresd a szerelem szalmatörő táncát,

októberi dal, döccenj, a derék villogó vonalain
átváltja gyönggyé vonatát a kín,

nem gondolsz, nincs daráló, kampó vagy kőbalta,
könyörgésed a táltos idő meghallgatja,

hátáról ledob, mezítláb időzöl,
szálfányi korpafüvek zizegnek az őszről,

hallgatod, még minden ifjú, nincs történet –
most futják első köreiket a bolygók.

versmondó | Horgas Ádám
kép | vecteezy.com