HAMUBA KOTORT VERS

láttam egy nőt egy férfit
kilencvenöt őszén poroszkáltak a hegyen
kéz a kézben ahogy meg van írva
megvoltak még
már a mozdulataik kréta-
vonalában is mint levélközökön a szél rajzai
valahogy fölfele tartott
talán egy árnyalat
az összeszokottság vak muzsikája oly
zene
mit hunyt szem fénye tud
talán a földi repedések riadalmára
egyként neszező léptek mint hangszer
fájás futás félés
talán sem ez sem az mert világvágányok
robajló vesztén szóelégtelenség
tolul tarol töröl
elhúzza a csíkot az értelem a fölső boltozaton
lenn meddő hamuba kotort vers
a vers
mégis befogadja a nőt a férfit
ahogy poroszkálnak vagy vonszolódnak
a hánykolódó város csúf tekervényein
fulladoznak mintha
mi lennénk azok te meg én régi szerelmesek
a reszketés szomjas mívesei
időtől kifényesült vályúira járók
egyre telhetetlenebbek ahogy telik el
ahogy megnyerik a vesztenivalót