FELFUVALKODOTTSÁG
2009 június
A Francia úton laktam akkoriban, hogy először olvastam Kafkát, albérleti szobában, és trolibusszal jártam dolgozni az Elektromos Művek Váci úti központjába, ahol hivatalnok voltam, műszaki utókalkulátor. Soha nem éreztem addig és azóta sem olyan szorongató félelmet, mint amikor Az átváltozás című elbeszélésben ahhoz a jelenethez értem (a tömött trolin), amelyben a bogárrá lett Gregor fogával próbálja elfordítani az ajtókulcsot, hogy a túloldalon türelmetlenkedő családja és a cégvezető szemtől szembe kerüljenek a rettenetes, tárgyszerű valósággal. A Szirének hallgatásában is ott sötétedik ez az erő, amelynek „semmi e földön nem tud ellenállni” – Kafka fogalmilag is rámutat, „féktelen, tomboló felfuvalkodottságnak” nevezi, és azért kapcsolja a szirén-játékhoz (gondolom), hogy akasztófahumorának a hallgatás értelmezésével terepet kerítsen. A mitikus hagyománnyal elég szabadon bánik, mert Odüsszeusz szenvedő jelenetéből komédiát formál. Nála a nagy leleményes megelégszik a szirének látásával, nem kockáztat, odakötözteti magát az árbóchoz, és társaihoz hasonlóan a fülét is betömi viasszal – így az énekszóval vagy akár a rettenetesebb fegyverként bevetett hallgatással szemben nem teszi próbára erejét. Kafka azt mondja egypercesében, hogy Odüsszeusz nem hallotta hallgatásukat, mert azt hitte, énekelnek ugyan, de ő védve van, s azért nem hallja a csábítást. Az írás tompa csattanójaként pedig megemlít még egy fönnmaradt, emberi ésszel alig fölfogható változatot is, mely szerint Odüsszeusz olyan ravasz róka volt, hogy észrevette ugyan a szirének hallgatását, de úgy csinált, mintha nem hallaná: pajzsként fordította szembe velük magatartását. Megmenekült, mert kitért. Így aztán a szirének is megmaradhattak. Minden maradt a régiben, a kulcs nem fordult el a zárban, nem történt változás. A tomboló felfuvalkodottság lehetősége is adott: úgy érteni a szirének hallgatását, mintha legyőzésük bizonysága volna. Elhinni, hogy legyőzhetők, hogy konkrétan és aktuálisan már meg is történt a tett, és ebbe bukni bele, a győzelem hitébe, a hamis tudat önpusztító csapdájában veszni el. Ezt kivédhetetlennek mondja Kafka, ugyanakkor az áldozatot el is ítéli, érzésem szerint mintegy kiszól a szövegből idézetünk záró szavaiban, önállósítja, a legfőbb pusztítóként mutatja a felfuvalkodottságot, amely a szirénektől függetlenül is tombol a földön.
saját ürességét hallja
Kommentáromat írva hosszasan füstölögtem a felfuvalkodottság csapdájába esett ember tragédiáján, a szirének hallgatásának értelmezési lehetőségein, és megfordult a fejemben, hogy a drámai helyzetben előállhat egy harmadik változat is, ugyancsak hideglelős, amikor az utas téved, mert nem a szirének hallgatását, csak saját ürességét hallja, József Attilával a „semmiben hajóz”, és a kívül maradás fájdalmán is kívül marad. Annyira megijedtem ettől, hogy kommentárom abbahagyásaként Félreértés címmel versbe foglaltam:
A szirének hallgatása legkivált
akkor rémületes, ha nem bizonyos,
hogy a heves szél s hullámverés iránt
fogékony fül a csendben is otthonos,
a némaság szavát, ha félreérti;
nem a szirének hallgatását hallja,
dehogy, csak saját semmijét csipkézi
s belevész a meghallatlan dalba;
ilyenkor kevés a feltételezés,
hogy új fülhúrozással javítható
az érzetek színterén a létezés;
töprengése is merő illúzió,
hamis tudat műve, hideglelős kása –
torkára fagy a dolgok hallgatása.