ELÉG EGY PILLANTÁS
1997 május
néha elég ahogy a szobába lép
egy pillantás a falakon változatlan
zsúfoltságban függeszkedő festményekre a szobrokra
a fekete erődítményként albumokkal eltorlaszolt könyvszekrényre
monstruózus dagadt bokájú asztalra
magas-támlás székre
egy múzeum és lakhely egymásba nyomott
eklektikus kockájára:
mintha elmúlt évtizedeire vallana
holt díszletként holtak műveivel
a szobában valaha is fölbukkanók kártyalapokként pergő arcainak
szemük fényének semminemű számítógéppel
így össze nem montírozható látványával –
s az ormótlan
üres
fekete íróasztal ilyenkor
a holt L. fényképével – néha elég egy pillantás –
kinyitja belülről a kocka festett falait
hogy beszáguldjanak visító keréken a megmerevült térbe
Jakovits Bálint Kondor Ország Lili Sikuta vásznai közé
egy magánvilág és a köztörténet szétoperálhatatlanul egybenőtt
szürrealista fantazmagóriákat lepipáló hübriszei
és a Moszkva tér–Déli pályaudvar–János-kórház örökös háromszögének
leghosszabb oldalát középen szelve át fényesre kalapált
kaszával (aratás van!)
ide tartsanak:
legelöl Anna Margit tüdőirtástól és
festőket legépfegyverező katonáktól rémült énjének kiáltó képmása fut
mintha most értené meg egy pillantás elég valóban
hogy nem évül a félelem és az idővel semmi nem múlik el
és nem gyógyul be
ebben a képekkel teleaggatott szobában
szemrehányást most már kinek is tehetne
hogy kitetszik mint hómocsok alól
a föld sáros feketéje
ó nem a realitás
egy másik közöny – háttér nélküli –: bezuhant függőlegesen
az idő-folyó sütkérező testébe
utána van látja
utána van minden ami most van
és mert most van minden
a kinyílt kocka változásra képtelen képeivel a semmibe sötétül el