EGY LEHEL ÚTI ABLAKBAN
Végigcsörömpölt a Lehel úton, Újpest és a Marx tér közt
reggelig járt a villamos, álltam a kollégium ráccsal
kockázott ablakában ötvenhárom őszén, hisztériás szél hajszolt
újságpapír-rongyot a szemközti elmegyógyintézet kőkerítése alján,
csenevész kóróban, vasoszlop míniumos bokáján megakadt, lobogott,
sodródott tovább, vitte nézésemet, fázásomat, a hálótermek
és tanulószobák kocsonyás szürkeségét, a rohadt-káposztaszagot,
és szorongó tülekedésemet, hogy az Üteg utcai technikum sárga
padjaiban megtapadjak, vitte a bandázó városi gyerekek flegma
szájtartását, a télikabátokat lopkodó nevelő ondolált fürtjeit,
a Fémmunkás kultúrházban csörgő szombati jampeceket, a szivacs-
talpú csukák neszét, a szvinget, a bugit, a rumbát – éjszaka volt,
újra csörömpölt a villamos, sírhatnékom támadt, korgó gyomromban
megült a tétova vágy, hogy el innen, el, csak el, de hova el?
mert vissza: nem! az ablakba ragadtam, fájt a kőfalnál futó papír,
a villamos végeérhetetlen ingázása s hogy sehol sem vagyok,
nincs hova lennem, horkolt a sötétség mögöttem, az emeletes
vaságyak sodronyai kéjes csőrökként nyikorogtak – ijedten nézem
azt a tizenhat éves, könnyeivel küszködő suhancot: összetorlódott
jégtáblák körül s kibúvót sehol, senki nem ígér – szerencséje
lesz talán, hogy vaksin bámul, csak áll egy Lehel úti ablakban és
sejtelme sincs még, miért fáj a kőfalnál futó újságpapír.