ARRÓL, HOGY MIÉRT
ARRÓL, HOGY MIÉRT
Mert kezdenem kell, mert hív, hogy belevágjak,
s a fogások, nyelek mind kezemre állnak,
mert nyerít, noha fűzvessző csak, vaksi versparipa;
nem tud elragadni, a
porba elém veti fényét, már hátán is vagyok,
súrolják a vállam ágak, ahogy súgta,
így indulok, hova érek? vissza? föl? – mi ez?
Talán kedvemre hangolódnak zöldecske énekek,
féldalok, ikrás regénymorzsalék; elnehezednek
vagy röpülős iramban szikráznak föl a csillagokig és
le a puskaporos mezőkre, hogy az égő rozskeresztek
és fenyvesek szaga a mindenséget ma betöltse.
Papírkígyó mentén megyek, le-föl, miféle történetben:
talán töredezetten, újra-fohászkodásaim létráin;
talán a tárgyak beszéde visz, felhőszakadás vizein
úszó nyárfateknő, talán a legendaképzés, mert
volt, van, tart a zajlás, jég és parázs a partokon.
Talán a szavak, miket odahagytam
s most visszahozza lelkük a lüktetés, elbitangoltak
vagy itt se voltak soha; szálak és kapcsok: 49 évem
– egy jelképesnek semmiképpen sem mondható pályaudvar
odakozmált csarnokában állok, cigány fiú nyal rózsaszín
egyenkrémet, batyusok, szovjet katonák köpenyben,
lakodalmas nép, vak férfi kutyával s a táskarádiók
torkán monoton lüktetés, okádják és nyelik a ricsajt –
A Súgja Hang kötet nyitó verse