ALULJÁRÓ
1992 január
Ő,
az aluljáró,
lemegy önként,
énként alálebeg,
viszi le a lép
egy csőn a csőbe,
le van húzva,
ő a huzat,
alatta szakadt műbőrhuzat,
körötte a lenti lét
lege fullasztó,
zöld vagon-vadon,
zománckék alvilági tájék,
csempés;
ez a leghangosabb
és legárvább,
nézi a többi lárvát,
lesz-e belőlük lepke odafönt?
idelent
a leg-ek a bűzbe lövik
az életösztön
piros patronjait,
petárdák
a képzelet palánkját,
mint a dárdák,
döngetik;
itt árulják az ősvalamit,
zseb és zsib tárul-térül,
végül
réven és vámon
átzökken az álom,
ébredj, alvajáró,
ez itt az
aluljáró,
kapard a csodát,
mit édelegnél,
lenn vagy a legnél
nyíltan és vadul
múlja magát alul
az élet,
lidérces, lápos, képes képtelenség,
vásárolni tessék
világvédő eszmét
vagy bárminemű óvszert,
írt a hírre;
idomulj, lenti polgár,
nyomulj,
ha lejöttél a fáról –
bugyborékol az aluljáró.