ALKALMI VERS
Liftkezelővizsgám jut eszembe újra,
ki tudja hányadszor azóta,
hogy a hatvanas évek elején megesett velem –
de az efféle történetekkel bánjon az ember takarékosan,
anekdotának ne herdálja el.
December volt, öt óra múlt, kinn köd és sötét,
benn meg a megbízott a kulcsokkal és a kérdésekkel;
toporogtunk a lépcsőházban: egyszerű lakók.
Fiatal voltam, innen nézvést szinte kötekedő,
ki hallgatni jókor se tud és válogatni még képtelen:
ez nem fontos, az meg lényegtelen.
A vizsgáztató kilépett a másodikon
– ott vártam soromra én is –,
a fafogantyús, kétszárnyú liftajtót
gondosan behúzta maga mögött, gyengéden kattant
a nehéz, fémkeretes, katedrálüveges külső ajtó,
de a fülke meg se moccant;
miért nem?, hangzott a kérdés máris,
a szomszéd néni meg rávágta merészen,
„azért, mert nem tetszett benyomni a gombot”.
Ez jó válasz volt, bár pontatlan némiképp,
hiszen „földszint jelzésű gombot” kellett volna mondania,
de a biztos úr elnéző volt, jóindulatú,
én meg figyelmetlen, gyanakvó ifjú, s mikor hozzám fordult,
hogy kiszálláskor melyik ajtót nyitom ki előbb,
a belsőt vagy a külsőt – önhitten,
az esztelen remény bátortalan rezdüléseivel torkomban,
azt találtam mondani: hogyan nyithatnám belülről
előbb a külső ajtót, jó uram?
Persze a „jó uram” is bántó volt, belátom,
rosszulesett a megbízottnak,
arca komor redőkbe bonyolódott:
mi ez?, eddig ment minden, akár a karikacsapás,
a lakók tudták a válaszokat,
miről beszél ez itt, s csak nézett rám
sértettsége és hivatala páncélja mögül,
semmit sem értett, vagy csak annyit,
igen, a visszakérdezők,
mindig akad belőlük egy-egy,
megbontani a kerek-perec rendet;
és szűk agya celláit akkor elöntötte
az aggodalom záptojásából kifolyt kétely:
mit kezdjen egy kérdező személlyel!
Ha biztat, biccent, avagy büntet,
ha a három „b” bármelyikét üti rám,
a csorba többé ki nem köszörülhető;
a lift aztán, ha jár is majd le-föl,
ha nyitják is a lakók az ajtót
s nyomják a gombot rendesen –
eszükbe juthat még a kérdés,
melyre nem felelt meg senki sem.
Fejet csóvált a buzgó biztos végül
s maga válaszolt, hogy „ne tréfáljunk, kérem!”,
majd megmondta: mit, hogyan, mikor –
és elszállt a reménység,
száll ma is, repül;
előbb a belsőt,
majd a külsőt,
és fordítva: csak befelé menet,
és soha, soha: mást,
holott az ember arra vágyik,
hogy eljusson valami fölszabadulásig,
ki a liftből vagy be,
mindegy is talán,
csak ne legyen az egyik, mint a másik,
olyan betonbunker minden délután.
December van, villogó sötétség.
Lépked az év, sár és vér csapódik
hétmérföldes katonacsizmáiról,
a földi utak ösvénnyé keskenyednek szakadékszéleken.
Liftünk leszakadt, zuhan már velünk,
vagy hökkenten áll, elakadtunk két emelet között
és a vizsgabiztosok képernyőmosolyokkal fűtik
a pánik kazánjait, kulcsot hazudnak oda,
hol kulcslyuk sincsen; tömegek tülekednek;
ez nem a fantaszták ideje, nem,
de kié?
ki mond nemet a nemre, s lesz-e, aki hallja,
hogy a történet tovább folytatódjék,
és az ajtók, ha nem is nyílnak másként,
de nyíljanak, résnyire bár.
ELHANGZOTT 1983. DECEMBER 12-ÉN DEBRECENBEN, A MEGYEI KÖNYVTÁR PÁR-SOR AVATÓESTJÉN.